Úgy gondoltam, ha már semmi nem segít, akkor valami máshoz kell folyamodnom. Elővettem a kis laptopom, és kizárva a világot, elkezdtem írni.
Sokszor elkezdtem már. Naplófélét. De sokszor elveszett, és nem is bántam. Rengetegszer éreztem, hogy tök unalmas az egész, hogy nem éri meg.
S most húsz év távlatából visszatekintve rájöttem, hogy írhatnék is.
Suhantak az ujjaim a billentyűzeten, szavakat mondatokká formálva, élvezve, hogy valahogy kifejezhetem magam. De féltem, hogy túl sokat árulok el. Féltem,
hogy a laptopom csendes magányában, valaki megláthat, s elolvashatja szívem titkait. De többé már nem félek. Sőt, azt akarom, hogy olvassa csak el mindenki.
Az egész világ.
Azt akarom, hogy erőt meríthessetek. Azt, hogy ez nem csak egy blog legyen, amit elolvastok, és tovább görgettek.
Azt, hogy tanuljatok. Mert kimondani jó. Megnyugtató.
A szavaktól nem szabad félni, mert van, ami felszabadító.
Jó olvasást, köszönöm, hogy itt vagy!
Bárcsak megfogalmazhatnám (illetve megtudnám fogalmazni), mennyi dolog van, amit csak úgy hagytam elmenni. Vagy azért, mert túl gyáva voltam hozzá, vagy azért mert nem álltam rá készen. Amikor rájön az ember, hogy teljesen egyedül maradt még ha amúgy nincs is így. Mert vannak mellette.Amikor rájön…