Úgy gondoltam, ha már semmi nem segít, akkor valami máshoz kell folyamodnom. Elővettem a kis laptopom, és kizárva a világot, elkezdtem írni. Sokszor elkezdtem
már. Naplófélét. De mindannyiszor elveszett, és nem is bántam. Rengetegszer éreztem, hogy tök unalmas az egész, hogy nem éri meg. S most húsz év távlatából visszatekintve
rájöttem, hogy írhatnék is. Suhantak az ujjaim a billentyűzeten, szavakat mondatokká formálva, élvezve, hogy valahogy kifejezhetem magam. De féltem, hogy
túl sokat árulok el. Féltem, hogy a laptopom csendes magányában, valaki megláthat, s elolvashatja szívem titkait. De többé már nem félek. Sőt, azt akarom, hogy olvassa csak el mindenki.
Az egész világ.

1. fejezet
Otthon. A szó, mely olyan sokat jelent nekem.
- Emma! Akkor jössz? - hallom barátnőm hangját, amint közeledik a szobám felé.
- Aha, csak bepakolok - mondtam, fogcsikorgatva. Addig gyere be.
- Ne aggódj, csak két hét, és itthon leszel. Addig kitalálok valami jó kis programot! - mosolygott rám.
- Tudod, hogy utálom - mondtam egykedvűen.
- Tudom, de muszáj, te is tudod. Nekem sem a kedvencem, és nem lesz kellemes nélküled.
- Te barátkozósabb vagy, mondtam mosolyogva.
Az iskola. Az a hely, ahol legtöbbször mindent mondanak rád, csak jót nem. Az iskola, ahol semmivel sem kéne foglalkoznod, csak a tanulással. De tudod, hogy ez tiniként, szinte lehetetlen. Lehetetlen elmenni a sok bántó szó mellett, csak úgy mosolyogva, mintha semmi sem történt volna.
- Ezt kifelejtetted - nyújtott felém a barátnőm egy szempilla spirált engem fürkészve.
- Ó, köszönöm - vettem át, és az utolsókat dobtam bele a bőröndömbe.
Én nem az az ember vagyok, aki szép rendben hajtogat bele a bőröndbe, hogy aztán ott kipakoljak. Sokkal gyorsabb beledobálni mindent, noha összegyűrődik, meg minden. És kit érdekel?
Mert hogy engem nem, az biztos.
- Mehetünk? - kérdezte nevetve a pakolási technikám látván.
- Igen - álltam fel kezemet a nadrágomba törölve. Augusztus vége, és még mindig rekkenő a hőség.
Utálok ilyenkor sminkelni, az emberről sokszor még az is lefolyik, szétkenődik.
- Merre megyünk? Kérdeztem Lillát, miközben bezártam a kaput, mely a kertünkbe vezet.
- Csak szét nézni - válaszolta most ő, és ment rendíthetetlenül előre.
A fiúk minden alkalommal úgy néznek minket, ha elhagyjuk az otthont, mintha a kifutóról sétálnánk el előttük.
Amikor Lillát nézik, én nem is csodálkozom. Minden meg van benne, amitől a férfiak felfigyelnek rá.
Modelleket megszégyenítő alak, és hiába eszik, nem hízik, Szőke hosszú haj, mandula zöld szem.
- Na jó, inkább menjünk - mondtam, mert amíg a srácok odavannak meg vissza, a lányok megtudnák lincselni.
- Ja, nem érdekel - pillantott vissza. Mit tehetek én az adottságaimról? - Kérdezte inkább magától.
- Jogos - mondtam mosolyogva.
- Csodálkozom, hogy te barátkozol velem - mormolta.
- Hogy mit mondtál? - állítottam meg, mélyen a szemébe nézve. - Jól figyelj, most mondtam el utoljára. Rendbe fogsz jönni. Ez is egy állapot. Sokkal jobban nézel ki, mint tavaly, és mind melletted vagyunk érted? - sóhajtottam.
- Ne haragudj - mondta ő, én pedig megöleltem.
- Na menjünk be ide, és ne gondoljunk erre - mosolyogtam.
- De én nem ide... - mondta volna ki, és nem engedtem.
- Jó ez most nekünk - simítottam meg a karját biztatóan..
Bementünk egy bárba, ahol már szinte törzsvásárlók vagyunk.
- A szokásosat kérnénk - mosolyogtam rá a melák pultos srácra, aki kedvesen intett.
- Hmm - vakarta az állát. - Kísérővel vagytok? - Nézett azzal a kifejező tekintetével.
- Ja, magunk kísérői vagyunk - mondja kuncogva Lill.
- A-a-a. Ez így nem lesz jó - néz most rám.
- Nyugi srác, holnap nekem suli, koli. Ne aggódj, nem iszunk sokat. Csak egyet kérünk - mondtam kacsintva.
- Ricsi. Ricsi vagyok - mondta motyogva, és elviharzott, hogy megcsinálja nekünk a koktélt.
- Tetszik mi? - kérdezte Lilla huncut mosollyal az arcán.
- Azt hiszem - mondtam sóhajtva. De holnap egyetem, és kéthetente jövök haza.
- Akkor ezért hoztál te ide! - Visította, én pedig elvörösödtem.
- Maradj már! - kaptam a szám elé a kezem.
- Tessék hölgyeim - rakta le elénk a koktélt limemal.
- Köszi - mosolyogtam rá. - Hogy vagy? - kérdeztem, miközben Lill elindult, hogy szemlét tartson milyen srácok vannak itt.
- Egész jól - mondta a melák, miközben kézfejével megtörölte a homlokát. - Csak nagy a hőség.
- Az biztos - mondtam sóhajtva, miközben kerestem Lillt, aki már talált is valakit magának szórakozás gyanánt.
- Látom a barátnőd ellesz amíg itt vagytok - kuncogott.
- Nem féltem - kuncogtam már én is.
- Holnap egyetem? - Kérdezte komolyan, kifejező szemeivel a szemembe nézve.
- Igen. Parázom is tőle - ittam bele a koktélba, közben játszadoztam a limemal.
- Nem kell, jó lesz az. Hamar barátokra találsz - mosolygott biztatóan, én pedig megengedtem magamnak, hogy most újra megnézzem őt.
Kigyúrt, de nagydarab állat. Simán lehetne kidobó. Tüsire nyírt barna haj,zöldeskék szem, borostás arc, és amikor mosolyog, a gödröcske az arcán. Hogy én hogy belenyúlnék abba a gödröcskébe!
- Hé, mit nézel úgy? - nézett rám kedvesen elpirulva.
- Semmit - vörösödtem én is.
- Három éve ismerlek, ne merj átverni - pillantott rám, majd gyorsan rá nézett a kijárat/bejáratra, ugyanis jöttek vendégek, akiket ki kell szolgálnia. - Ne tűnj el - mondta nekem, és már figyelt is a rendelésre.
- Nem tűnök - húzódtam el, hogy odaférjenek, és közben szopogattam a limeot.
Ajaj, azt hiszem nagy bajban vagyok. Ez a srác, és az egyetem hogy lehetne összeegyeztető? Vajon ő is gondol rám? Talán tetszem neki. Ha nem, akkor nem mondta volna, hogy ne tűnjek el. Akkor most engedne a csábításnak,annak a lánynak, akinek a melle mindjárt kibuggyan a falatnyi ruhából, miközben elveszi az italát. De a srác engem keres.
- Eemm! - Hallom barátnőm szájáról elnyújtva a nevemet, és most nézek körbe a helyiségben. Mindenhol párok, valami raszta énekes a színpadon. Az egyik sarokban elbújva egy lány és egy srác lassan egymáséi lesznek a heves smárból ítélve, elkapva a fejem kerestem a barátnőm a lassú, tapadós táncosok gyűrűjében. Csak hamar meg is lett.
- Te meg mit csinálsz? - téptem el magam a sarokból, és képen öntöttem az italommal a srácot, aki Lillát fogdosta, és elhúztam a barátnőmet, aki jócskán becsiccsentett.
- Lillaa, megbeszéltük, hogy nem iszol többet - ciccegtem, miközben megnéztem magamnak a srácot, akinek most lime darabok szóródtak a hajából, és a koktél folyt az arcáról. Hmm, jóindulatból sem mondható most jóképűnek így, ezen kiegészítőkkel, amiket nekem köszönhet. Tipikus izomagyú, az a mindjárt ágyba viszlek tekintet. El is kaptam róla a tekintetem, véletlenül összenéztünk. Lilla most erősebben kezdte el szorítani a kezem, ami miatt kénytelen voltam visszanézni. A srác ugyanis felénk igyekezett, de abban a pillanatban láttam, hogy Ricsi is elindul a pultból. Jaj, ne!
- Te ribanc! Komolyan leöntöttél? - emelte volna a kezét dühösen, lehajolt, és mélyen a szemembe nézett. Lehetett vagy két méter.
- Ha megmered ütni, akkor most láttad utoljára ezt a helyet, és a csillagokat is megmutatom neked - szólt kimért, de iszonyatosan dühös hangon a melák, aki pár centivel föléje magasodott.
- É-én Ne-nem a-akartam me-megütni - dadogta megszeppent izomagyú. - Csak megakartam kérdezni, hogy miért öntött le - nyerte vissza az önbizalmát elég gyorsan.
- Mert fogdostad a barátnőmet kérdés nélkül - néztem rá szikrákat szórt szemmel.
- Hazavisszük a barátnődet - szólt hozzám a melák. - Bezárom ezt a kócerájt, és megoldjuk. Te pedig indulj most kifele - szólt az izomagyúhoz.
- Ricsi, nem zárhatsz most be - néztem körbe. - Nézd, telt ház van.
- Figyelj, emma - mondta ki a nevem, nekem pedig melegség költözött a szívembe a nevem hallatán. - Nem hagyhatom, hogy egyedül vidd haza. Ezek - nézett körbe kiülhetnek a padokra, és megtudják inni az italukat, nem télen dobom ki őket, most pont jó idő van. Itt is ülnek nézd mennyien. - Fordított az asztalokhoz.
És igaza van, ráadásul levegőtlenség. És ami azt illeti, nem szerencsés egy részeg barátnővel egyetemben elindulni lassan már éjfél után haza.
- Jól van, meggyőztél - adtam meg magam. - De csak mert kocsival vagy - nevettem gonoszan. Vagy csak szerintem volt gonosz? Mindegy.
- Oké, még se zárok be - jelenik meg a gödröcske az arcán.
- Kérlek - kuncogtam.
- Induljunk már, mielőtt levetkőztetitek egymást a szemeitekkel - nyafogta Lill, akinek most én voltam a támasza.
- A francba - motyogtam kínosan.
- Akkor én most megyek, és bezárok - röhögött a melák. - Menjetek a kocsimhoz, és várjatok meg ott - mondta, majd elindult a pulthoz.
Kihúztam Lillát a kocsihoz, és korholtam szelíden.
- Mondtam, hogy ne igyál többet. Most másnapos leszel.
- Rossz lesz - dörzsölte a homlokát.
- Az bizony - nevettem el magam. - Másnaposan az egyetemen. Hajaj.
- Kuss, ne is emlékeztess rá - villant meg a szeme.
- Én aztán nem - vigyorogtam, miközben megérkezett Ricsi a kocsikulcsát csörgetve.
- Szálljatok be - mondta, és közben bedobott valamit a csomagtartóba.
Lilla beült hátra, én pedig azon gondolkodtam, hogy előre, vagy hátra üljek, de Ricsi pillantása az anyósülésre vándorolt, én pedig engedtem ennek a csábításnak.
Nem szóltunk semmit, de azt hiszem a pillantásaink mindent elárultak, amit abban a helyzetben elmondhattak egymásnak, és közben sávot váltott.
- Honnan tudod hol lakik? - Kérdeztem, és rá néztem Lillára, aki elaludt.
- Megkérdeztem tőle, amikor nem voltál itthon, mert akkor is szüksége volt már kocsira, és nem hagyhattam, hogy egyedül menjen haza.
- Köszönöm - mondtam, és elgondolkodtam, milyen jó szívű. Vajon hányszor zárhatott be miattunk? Basszus. Felébresztettem Lillát, mert közben megérkeztünk a házukhoz, aztán felmértem a helyzetet, betud-e egyedül menni, vagy segítsek neki.
- Be tudok menni. Köszönöm - pillantott álmosan Ricsire, majd hozzám fordult, kiszállt, odajött hozzám, és megölelt. - Szeretlek. Vigyázz magadra - súgta a fülembe. - És ne tegyél meg olyat, amit én ne tennék - mosolygott rám.
- Én is szeretlek, és vigyázz magadra. Hiányozni fogsz, kérlek, egyél rendesen. Ne számold a kalóriákat jó? - néztem mélyen a szemébe, aztán kiszálltam én is.
- Te szállj vissza - nézett rám a melák. - Hazaviszlek.
- Nem, köszönöm. Jól fog esni az a pár utca séta - köszöntem el tőle. - Köszi a fuvart! - szóltam még vissza neki, amikor elindultam.
- Nincs mit! - éreztem a tekintetét a hátamon.
Hazaértem, lezuhanyoztam, és hallgattam a falióra monoton hangját, ami lenyugtatta a háborgó szívemet, aztán nehezen, de elnyomott az álom.