Hogy kinek írtam ezt a könyvet? Neked kedves olvasóm. Neked aki át élte már ezt, vagy valami hasonlót. Akinek
az olvasása a terápia úgy, ahogy nekem a megírása volt. Ne várd, hogy végig viszlek az önismeret útján, mert mindenki máshogy megy át rajta. Ahogy azt se várd, hogy valami életre szóló titkot osztok meg veled. Bízom
benne, hogy lesznek dolgok mondatok vagy szavak amiből másképp látod majd az addigi helyzeted, vagy amiket
kiragadhatsz útravalóul.
Jó olvasást!

Ajánlom a legjobb barátnőmnek, aki végigolvasta és velem együtt nosztalgiázott. Ajánlom azoknak az
embereknek, akik magukraismertek és még nem írtak utálkozó levelet.
Egyszóval mindenkinek, pusszantás!

OTTHON

Emma

Úgy gondoltam, ha már semmi nem segít, akkor valami máshoz kell folyamodnom. Elővettem a kis laptopom és
kizárva a világot elkezdtem írni. Sokszor elkezdtem már. Naplófélét. De mindannyiszor elveszett és nem is bántam. Maximum azt, hogy nem alakítottam át. Hogy a
fontos dolgokat, amik akkor fontosak voltak, nem
írtam tovább. Csak hagytam befejezetlenül. S visszatekintve
rájöttem, hogy írhatnék is. Újra. De már nem naplót. Suhantak az ujjaim a billentyűzeten szavakat mondatokká
formálva, élvezve, hogy valahogy kifejezhetem magam. De féltem, hogy
túl sokat árulok el. Féltem, hogy a laptopom csendes magányában valaki megláthat, s elolvashatja szívem titkait.
De többé már nem félek. Sőt, azt akarom,
hogy olvassa csak el mindenki.
Az egész világ.

Otthon. A szó, mely olyan sokat jelent nekem.
– Emma! Akkor jössz? – hallottam barátnőm hangját, amint közeledett a szobám felé.
– Aha, csak bepakolok – mondtam fogcsikorgatva. Addig gyere be.
– Ne aggódj, két hét és itthon leszel. Gyorsan eltelik majd! Addig
kitalálok valami jó kis programot! – mosolygott rám.
– Tudod, hogy utálom – mondtam egykedvűen.
– Tudom, de muszáj, te is tudod. Nekem sem a kedvencem és nem lesz kellemes nélküled.
– Te barátkozósabb vagy – fintorogtam.

Az iskola. Az a hely, ahol legtöbbször mindent mondanak rád, csak jót nem. Az iskola, ahol semmivel sem kéne
foglalkoznod, csak a tanulással. De tudod, hogy ez tiniként szinte lehetetlen. Lehetetlen elmenni a sok bántó
szó mellett, csak úgy mosolyogva, mintha semmi sem történt volna.

– Ezt kifelejtetted – nyújtott felém a barátnőm egy szempilla spirált engem fürkészve.
– Ó, köszönöm – vettem át és az utolsókat dobtam bele a bőröndömbe.

Én nem az az ember vagyok, aki szép rendben hajtogat bele a bőröndbe, hogy aztán ott kipakoljak. Sokkal
gyorsabb beledobálni mindent, noha összegyűrődik, meg minden. és kit érdekel? Mert hogy
engem nem az biztos.

– Mehetünk? – kérdezte nevetve a pakolási technikám látván.
– Igen – álltam fel kezemet a nadrágomba törölve.
Augusztus vége, még mindig rekkenő a hőség. Utálok ilyenkor sminkelni, az emberről
sokszor még az is lefolyik, szétkenődik.
– Merre megyünk? – kérdeztem Lillát, miközben bezártam a kaput, mely a kertünkbe vezet.
– Csak szét nézni – válaszolta most ő és ment rendíthetetlenül előre.

A fiúk minden alkalommal úgy néznek minket, ha elhagyjuk az otthont, mintha a kifutóról sétálnánk el előttük.
Amikor Lillát nézik, én nem is csodálkozom. Minden meg van benne, amitől a férfiak felfigyelnek rá.
Modelleket megszégyenítő alak és hiába eszik, nem hízik, Szőke hosszú haj, mandula zöld szem.
– Na jó, inkább menjünk – mondtam, mert amíg a srácok odavannak meg vissza, a lányok megtudnák lincselni.
– Ja, nem érdekel – pillantott vissza. Mit tehetek én az adottságaimról? – Kérdezte inkább magától.
– Jogos – mondtam mosolyogva.
– Csodálkozom, hogy te barátkozol velem – mormolta.
– Hogy mit mondtál? – állítottam meg, mélyen a szemébe nézve. – Jól figyelj, most mondtam el utoljára. Rendbe fogsz jönni. Ez is egy állapot.
Sokkal jobban nézel ki, mint tavaly és mind melletted vagyunk érted? – sóhajtottam.
– Ne haragudj – mondta ő, én pedig megöleltem.
– Na menjünk be ide, ne gondoljunk erre – mosolyogtam.
– Ó, én nem ide... – mondta volna ki, de nem engedtem.
– Jó ez most nekünk – simítottam meg a karját biztatóan..

Bementünk egy bárba, ahol már szinte visszajáró vendégek vagyunk.
– A szokásosat kérnénk – mosolyogtam rá a melák pultos srácra, aki kedvesen intett.
– Hmm – vakarta az állát. – Kísérővel vagytok? – Nézett azzal a kifejező tekintetével.
– Ja, magunk kísérői vagyunk – mondta kuncogva Lill.
– A–a–a. Ez így nem lesz jó – nézett rám.
– Nyugi srác, holnap nekem suli, koli. Ne aggódj, nem iszunk sokat. Csak egyet kérünk – kacsintottam.
– Ricsi. Ricsi vagyok – mondta motyogva és elviharzott, hogy megcsinálja nekünk a koktélt.
– Tetszik mi? – kérdezte Lilla huncut mosollyal az arcán.
– Azt hiszem – mondtam sóhajtva. De holnap egyetem és kéthetente jövök haza.
– Akkor ezért hoztál te ide! – Visította, én pedig elvörösödtem.
– Maradj már! – kaptam a szám elé a kezem.
– Tessék hölgyeim – rakta le elénk a koktélt limemal.
– Köszi – mosolyogtam rá. – Hogy vagy? – kérdeztem, miközben Lill elindult, hogy szemlét tartson milyen srácok vannak itt.
– Egész jól – mondta a melák, miközben kézfejével megtörölte a homlokát. – Csak nagy a hőség.
– Az biztos – sóhajtottam, miközben kerestem Lillt, aki már talált is valakit magának szórakozás gyanánt.
– Látom a barátnőd ellesz amíg itt vagytok – kuncogott.
– Nem féltem – mosolyogtam én is.
– Holnap egyetem? – kérdezte komolyan, kifejező szemeivel a szemembe nézve.
– Igen. Parázom is tőle – ittam bele a koktélba, közben játszadoztam a limemal.
– Nem kell, jó lesz az. Hamar barátokra találsz – mosolygott biztatóan, én pedig megengedtem
magamnak, hogy most újra megnézzem őt.
Kigyúrt, de nagydarab állat. Simán lehetne kidobó. Tüsire nyírt barna haj,zöldeskék szem, borostás arc és amikor
mosolyog, a gödröcske az arcán. Hogy én hogy belenyúlnék abba a gödröcskébe!

– Hé, mit nézel úgy? – nézett rám kedvesen elpirulva.
– Semmit – vörösödtem én is.
– Három éve ismerlek, ne merj átverni – pillantott rám, majd gyorsan rá nézett a kijárat/bejáratra, ugyanis jöttek
vendégek, akiket ki kell szolgálnia.
– Ne tűnj el! – mondta nekem és már figyelt is a rendel ésre.
– Nem tűnök – húzódtam el, hogy odaférjenek és közben szopogattam a limeot.

Három éve ismer? Az azért túlzás, még csak most csevegünk először, mégis olyan mintha ezer éve ismerném.
Ajjaj, azt hiszem nagy bajban vagyok. Ez a srác és az egyetem hogy lehetne összeegyeztethető? Vajon ő is
gondol rám? Talán tetszem neki. Ha nem, akkor nem mondta volna, hogy ne tűnjek el. Akkor most engedne a
csábításnak,annak a lánynak, akinek a melle mindjárt kibuggyan a falatnyi ruhából, miközben elveszi
az italát. De a srác engem keres.
– Eemm! – Hallottam barátnőm szájából elnyújtva a nevemet
és most nézek körbe a helyiségben. Mindenhol párok, valami
raszta énekes a színpadon. Az egyik sarokban elbújva egy lány és egy srác lassan egymáséi lesznek a
heves smárból ítélve, elkapva a fejem kerestem a barátnőm a lassú, tapadós táncosok gyűrűjében. Csak
hamar meg is lett.
– Te meg mit csinálsz? – téptem el magam a sarokból és képen öntöttem az italommal a srácot, aki Lillát
fogdosta, miközben elhúztam a barátnőmet, aki jócskán becsiccsentett.
– Lillaa, megbeszéltük, hogy nem iszol többet – cicegtem, miközben megnéztem magamnak a srácot, akinek
most lime darabok szóródtak a hajából és a koktél folyt az arcáról. Hmm, jóindulatból sem mondható most
jóképűnek így, ezen kiegészítőkkel, amiket nekem köszönhet. Tipikus izomagyú, az a mindjárt ágyba viszlek
tekintet. El is kaptam róla a tekintetem, véletlenül összenéztünk. Lilla most erősebben kezdte el szorítani a
kezem, ami miatt kénytelen voltam visszanézni. A srác ugyanis felénk igyekezett, de abban a pillanatban
láttam, hogy Ricsi is elindul a pultból. Jaj, ne!

– Te ribanc! Komolyan leöntöttél? – emelte volna a kezét dühösen, lehajolt és mélyen a szemembe nézett. Lehetett vagy két méter. Na jó, kis túlzással.
– Ha megmered ütni, akkor most láttad utoljára ezt a helyet és a csillagokat is megmutatom neked – szólt kimért, de iszonyatosan dühös hangon a melák,
aki pár centivel föléje magasodott.
– É–én Ne–nem a–akartam me–megütni – dadogta megszeppent izomagyú. – Csak megakartam kérdezni, hogy miért öntött le – nyerte vissza az önbizalmát elég gyorsan.
– Mert fogdostad a barátnőmet kérd és nélkül – néztem rá szikrákat szórt szemmel.
– Hazavisszük a barátnődet – szólt hozzám a melák. – Bezárom ezt a kócerájt és megoldjuk. Te pedig indulj most kifele – szólt az izomagyúhoz.
– Ricsi, nem zárhatsz most be – néztem körbe. – Nézd, telt ház van.
– Figyelj, Emma – mondta ki a nevem, nekem pedig melegség költözött a szívembe a nevem hallatán. – Nem hagyhatom, hogy egyedül vidd haza. Ezek – nézett
körbe kiülhetnek a padokra és megtudják inni az italukat, nem télen dobom ki őket, most pont jó idő van. Itt is
ülnek, nézd mennyien. – Fordított az asztalokhoz.
és igaza van, ráadásul levegőtlenség. Arról nem is beszélve, hogy nem szerencsés egy részeg
barátnővel egyetemben elindulni lassan már éjfél után haza.
– Jól van, meggyőztél – adtam meg magam. – De csak mert kocsival vagy – nevettem gonoszan.
Vagy csak szerintem volt gonosz? Mindegy.
– Oké, mégse zárok be – jelent meg a gödröcske az arcán.
– Kérlek – kuncogtam.
– Induljunk már, mielőtt levetkőztetitek egymást a szemeitekkel – nyafogta Lill, akinek most én voltam a támasza.
– A francba – motyogtam kínosan.
– Akkor én most megyek és bezárok – röhögött a melák. – Menjetek a kocsimhoz, várjatok meg ott – mondta, majd elindult a pulthoz.
Kihúztam Lillát a kocsihoz és korholtam szelíden.

– Mondtam, hogy ne igyál többet. Most másnapos leszel.
– Rossz lesz – dörzsölte a homlokát.
– Az bizony – nevettem el magam. – Másnaposan az egyetemen. Hajaj.
– Kuss, ne is emlékeztess rá – villant meg a szeme.
– Én aztán nem – vigyorogtam, miközben megérkezett Ricsi a kocsikulcsát csörgetve.
– Szálljatok be – mondta, közben bedobott valamit a csomagtartóba.
Lilla beült hátra, én pedig azon gondolkodtam, hogy előre, vagy hátra üljek, de
Ricsi pillantása az anyósül ésre vándorolt, én pedig engedtem ennek
az aranyos kis csábításnak. Hisz mi baj lehet belőle?
Nem szóltunk semmit, de azt hiszem a pillantásaink mindent elárultak, amit abban a helyzetben elmondhattak egymásnak és közben sávot váltott.
– Honnan tudod hol lakik? – Kérdeztem rá nézve Lillára, aki elaludt.
– Megkérdeztem tőle, amikor nem voltál itthon, mert akkor is szüksége volt már kocsira és nem
hagyhattam, hogy egyedül menjen haza.
– Köszönöm – mondtam elgondolkodva, milyen jó szívű. Vajon hányszor zárhatott be miattunk? Basszus. Felébresztettem Lillát, mert közben megérkeztünk
a házukhoz, aztán felmértem a helyzetet, betud–e egyedül menni, vagy segítsek neki.
– Be tudok menni. Köszönöm – pillantott álmosan Ricsire, majd hozzám fordult, kiszállt, odajött hozzám és megölelt. – Szeretlek. Vigyázz magadra – súgta
a fülembe. – és ne tegyél meg olyat, amit én ne tennék – mosolygott rám.
– Én is szeretlek, vigyázz magadra. Hiányozni fogsz, kérlek, egyél rendesen. Ne számold a kalóriákat jó? – néztem mélyen a szemébe, aztán kiszálltam
én is.
– Te szállj vissza – nézett rám a melák. – Hazaviszlek.
– Nem, köszönöm. Jól fog esni az a pár utca séta – köszöntem el tőle. – Köszi a fuvart! – szóltam még vissza
neki, amikor elindultam.
– Nincs mit! – éreztem a tekintetét a hátamon.
Hazaértem, lezuhanyoztam és hallgattam a falióra monoton hangját, ami lenyugtatta a háborgó szívemet, aztán nehezen, de elnyomott az álom.

INDULÁS

Emma

Gondolom, senkinek nem kell bemutatnom milyen az, amikor rohadtul aludna még, de fel kell kelnie határozottan korán, hogy
nem emberi időben. Illetve mert az számomra lehetetlen. Kissé, vagy nagyon? De megk ésve odaérjen.
Bohócokat megszégyenítő módon nézhettem ki, amikor próbáltam még csak az álmot kidörzsölni a szememből
és észhez térni, aztán rájönni, hogy miért is ébredtem én ilyen hamar.
A telefonom 6.20–at mutatott, amikor leraktam a komódomra, eldöntve, hogy én most bizony kikászálódok az
ágyból, hogy elinduljak az ismeretlenbe.
Vagy legalább is a gardróbomig a ruhámért. Mert én az a lány vagyok, aki mindent utoljára hagy, így történt
ugyan is, hogy a ruha nem szedte ki magát a szekrényből.
Végig néztem a fehérre pingált szobám falán, a régi posztereken, az íróasztalomon, a laptopomon, ami most
várja, hogy menjen a táskába és utazásra készen
legyen, melyen oly sok emlék van, a székemen, mely a sok ül éstől lassan szét fog esni. Amolyan elbúcsúzós
szemlét tartottam, odaléptem a gardróbhoz, hogy szemügyre vegyem a még ott maradt ruhatáramat,
aztán megakadt a szemem egy v nyakú fehér pólón és egy fehér sorton. Ma fehérben leszek,
noha utazáshoz nem pont ez a legszerencs ésebb.
Nem, mintha nagyon érdekelne. Engem soha nem érdekelt, hogy mit gondolnak a ruházatomról, vagy
éppen rólam. A lényeg, hogy jól érezzem magam a bőrömben.

Gyors arcmosás, fogmosás, selyem, hajkefe. A hajam még az, amivel határozottan gondom szokott lenni.
Még csak kivasalni sincs időm, fekete fürtökben jön le a
vállamig. Ez bizony csalóka, mert ha meghúzzák, sokkal hosszabb.
6.30. Na, itt van az, hogy bele kell húznom, ha megszeretném enni az isteni palacsintát még az asztalnál, amit
anyu süt, szinte érzem az illatát és végszóként
a gyomrom is jelzi, hogy ő bizony éhes.
Belenézek a tükörbe, elfogadható, amit ott látok. Zöld szem, ami alól most tüntetem el a
tegnap este karikáit, kerek arc, telt ajak, amire most egy kis
ajakápolót kenek, egy kis pirosítót is megengedek
magamnak, ránézve a faliórára, ami
6.34–et mutat. Eltépem magam a tükörtől, amire nyelvet nyújtok,
aztán magamra szórok egy kis parfümöt és a parfümfelhő társaságában robogok le, hogy
puszival köszöntsem anyumat, majd elcsenjek egy palacsintát.
– Köszi – mosolyogtam. – Mikor keltél?
– Nem rég – mondta álmosan. – De már kész is van. Ezt becsomagolom neked jó? – nézett rám aggodalmasan.
– Köszönöm – mondtam két falat közt. – Adsz még egyet? – kérdeztem, mielőtt elrakná.
– Persze – mondta és odacsúsztatta elém a tányéron. – Mindent elraktál?
– Igen, ne aggódj. Köszönöm – a mosogatóhoz vittem a tányért, de kivette a kezemből.
– Ezt én elmosom, te menj – mosolygott.
– Jó – pusziltam meg az arcát és már robogtam is fel, hogy a laptopomat elrakjam.
Szemlét tartottam újra, mert izgulok, mit fogok itthon hagyni, de aztán lassan megnyugodni
próbálok, hogy indulásra készen állok. 6.45, én pedig nem vártam
tovább. Ismét lerobogtam,, de most már a bőröndömmel és a telefonommal, aztán
elköszöntem anyutól, megígértetve vele, hogy vigyáz magára és átadja a többieknek, hogy puszilom őket.
Ébredezik kisvárosunk, ezzel találtam magamat szemben, amikor kiléptem az ajtón magam után húzva a bőröndömet. Kellemes az idő, lágy szellő
simogatja bőrömet a lenge öltözék alatt, én pedig most kezdtem csak igazán élni. Félek
az ismeretlentől, a vonatúttól. Olyan
érzésem van, hogy történni fog valami. Bár, ha bele gondolok, valami mindig történik
velem, nincs olyan, hogy egy napom is csak úgy átlagos lenne.
Felszállok a buszra, most nem bliccelem el, nagy a tét, megveszem a jegyet. Köszönök a sofőrnek egy
reggelt, majd tovább állok, helyet keresve. Egy srác
kikászálódik az előmelegített helyről, majd átadja. Úgy
tűnik, mintha kialudta volna magát ott, ahova most én készülök leülni.
– Köszönöm – mondtam, aztán a bőröndömet próbáltam minél közelebb húzni
magamhoz, hogy ne foglaljon a szükségesnél több helyet.
– Nincs mit – biccentett, aztán nézte az utat tovább.
Egy óra hossza áll rendelkez ésemre, hogy átszálljak a vonatra, addig ezen a buszon kell
zötykölődjek, ami tele van álmos, mogorva, életunt utasokkal. Előveszem
a Táblagépet és megnézem a Mailemet, hogy kaptam–e valakitől valamit, de semmi. Megnézem a
közösségit, ott sem. Rezeg a telefonom mellettem, Lillát mutatja.
"Igen?" – vettem fel.
"Szét szakad a fejem" – köszönt.
"Nem kellett volna..." – kezdtem.
"Tudom" – vágott a szavamba.
"Már te is készülsz?" –mosolyogtam.
"Igen. De nem ezért hívtalak" – sóhajtott.
"Hanem?" – kérdeztem a táskámat nézve, valami nagyon rosszra számítva.
"Hallottam Bettiről."
" és?" – kérdeztem idegesen.
"Lehet vele fogsz utazni" – mondta ki, nekem meg bent rekedt a levegőm.
"Istenem hány éve már" – mondtam ki hangosan, mégis magamnak.
"Ne most omolj össze" – hallottam Lilla hangját, aki egyre távolabb van, a lányét, aki segített
átvészelni azokat a csúnya éveket.
"Nem fogok" – mondtam, de nem vagyok biztos benne, hogy hihetek ennek.
Ami azt illeti, abban sem vagyok biztos, hogy együtt utazunk. és abban
sem, hogy tudok–e vele beszélni. Vagy, hogy tudok–e mondani neki bármit is.
Másrészről meg annyira szeretnék tudni róla. Az életéről. Hogy mi történt vele. Hogy lettek–e barátai. Hogy
ő is egyedül érezte–e magát, amikor elszakított
minket a sors. Vagy csak én? Szegény lány.
"Én veled vagyok" – hallottam Lilla hangját, ami kiszakított a mereng ésből. Jobb is így most, azt hiszem.
"Tudom és köszönöm" – suttogtam.
"Ezért vagyunk barátok" – mondta s hallottam, hogy mosolyog.
Körbe nézek és látom a srácot, aki átadta a helyét, hogy néz. Összenéztünk.
– Jól vagy? – Szólított meg.
– Igen köszi – mutattam a telefonomat neki.
– Ó, bocsi – mosolygott.
"Helyes?" – hallom barátnőm hangját a telefonból.
"Most nem tudok térképet leadni róla" – feleltem huncut mosollyal.
"Mond máár" – gőzölt be.
"Igen"
"Kéépet!"
"Majd a hátsójáról "– súgtam a mikrofonba.
"Jó?" – kérdezi izgatottan.
"Kinek mi. Te biztos eldobod majd az agyad" – mondtam és ellövök egy képet, amikor a srác száll le.
"Na meg is van." – és már küldöm is Lillának.
"Úúú, hozzá akarok menni" – mondta álmodozva.
"A fenekéhez?" – tört ki belőlem a nevet és.
"Nem. A francba, hogy nem fotóztad le nekem egészben a nagy Ő–t" – mondta picit alábbhagyó lelkesed éssel.
"Bocsi" – mondtam komolyan.Vagyis, csak próbálkoztam komolyan mondani, mert a nevet és megint csiklandozta a bensőmet.
"Tudom, hogy nevetni fogsz"
"Nem"
"Na mi van Ricsivel?" – kérdezte és ő az, akiről pont nem szeretnék beszélgetni. Basszus.
"Semmi" – feleltem őszintén.
"A semminél több van, ezt te is tudod"
"Eljöttem. Most nem tudok ezzel foglalkozni" – mondtam szomorúan.
"Kéri a számod. Viberen akar veled értekezni. Megadhatom?"
"Hol írtok?" – kérdeztem meglepetten.
"Face"
"Jó, add"
"Leraklak akkor jó? K ésőbb még beszélünk. és mindenképp írd meg ha találkozol vele jó?"
"Mindenképp megírom. Szia"
"Szia" – köszönt el.
Körülnéztem milyen arcok vannak körülöttem, aki egyedül volt, mindenkinél a telefont láttam. A látvány egyáltalán nem döbbentett meg. Ahelyett, hogy a tájat kezdtem volna el bámulni, azon morfondíroztam, hogy
az a szőke hajú hölgy, aki előttem ül és nyomja a telefonját, boldog? Vagy
az a srác, aki a legnagyobb titokban nézi a bicepszét, remélve, hogy senki nem látja, vajon
lesz majd, hogy elégedett lesz? Vagy aki a szomszédos ül ésen ül pár, együttmarad és boldogok lesznek?
Van, hogy egy időre le kell lassítanunk és figyelni a körülöttünk lévőkre. A szívünkre, arra, hogy mit súg. Ha
örökké mások életéhez hasonlítjuk a sajátunkat, soha sem leszünk megelégedve azzal, amit mi kapunk. Pedig
semmi nem történik oknélkül. Mindennek oka van és csak annyit kapunk, amennyit elbírunk. Amennyire
nekünk szükségünk van. Onnantól pedig nekünk kell gondoskodni mindenről. Megkapjuk életünk magvait, egy
alapot. Már eleve alapot kaptunk azzal, hogy megszülethettünk. A magvakat gondozzák. Úgy, ahogy
minket is nevelnek addig, amíg mi saját lábra nem tudunk állni. A magvak
is termést hoznak a gondozás árán. Rajtunk múlik, hogy vágyunk is a másik életére, vagy
megpróbálunk valami hasonlóra törekedni. Mert nem mindegy, hogy teszel a dolgokért, vagy csak
várod, hogy az öledbe hulljanak. Ami könnyen jön és nem tettél érte, könnyen is fog menni. Mert
azt nem érdemled meg. Amiért teszel, azt már csak nem engeded, hogy simán kicsússzon
a kezeid közül. Mert megdolgoztál érte. Az a tiéd. Azt te magadénak érzed. Amit csak úgy kapsz, azt
soha nem fogod a magadénak érezni. Max ajándéknak.
De meddig?
Amíg ezen gondolatokat végig futtattam, egyenlőre arra jók voltak, hogy elmenjen az idő
és végre kikászálódhattam a buszból.
A bőröndömet magam után húzva rájöttem, hogy ma is rekkenő hőségnek nézünk elébe.
A légkondicionált buszból kiszállni a fülledt levegőre, egyszerűen csodálatos volt. Olyan szinten csodálatos, hogy legszívesebben visszaszálltam volna, de a busz tovább ment. és a jegyem sem szólt tovább, így
elindultam a vonatállomás felé, szinte már–már görcsbe rándult gyomorral.

A MÚLT

Emma

– Szia – léptem oda mellé, a kis pólójába gyűjt valamit, amit most közelebbről megnézek.
– Szia – felelte mosolyogva.
– Játszhatok veled? – kérdeztem és én is elkezdtem gyűjteni a pólóba az apró köveket.
– Persze
– Megkérdezhetem, mi történt a szemeddel? – néztem rá kíváncsian.
– Igen. Vak vagyok, így születtem – mondta, én pedig kerestem a szomorúság
legapróbb jeleit, de nem. Nem találtam.
Azóta tudtam, hogy barátnők leszünk, amióta megpillantottam, hogy el van az ő kis világában. Azóta,
amióta később már áttudtam értékelni a dolgokat, láttam, hogy
milyen életvidám, milyen kitartó és nem szomorú.
– Most nézem azt a lányt, aki itt ül mellettem, hogy van–e hasonlóság a kitartáson kívül. Azt a lányt, akit akkor megszerettem, amikor elkezdtünk játszani.
és később még jobban, amikor már érettebben tudtam gondolkodni, szinte testvérként
viselkedtünk egymással. Osztozkodtunk mindenen, jó barátnőhöz híven. Szerettem az
őszinteségéért, mindig elmondta a gondolata legutolsó morzsáját is, semmi
nem maradt titokban. Kegyetlenül őszinte volt, még ha tudta is, hogy azzal
megbántja a másikat. Vajon ugyanolyan ártatlan maradt? Ugyanolyan segítőkész és
jó hallgatóság?
Ahogy elnézem, őt is megviselte az idő. Nem látszik amolyan szeretem–az–életem– boldognak. Inkább
látszik a szar–az–élet–de–elviselem– és–kitartok–a–véksőkig minden mozdulatában.
Megnézem most magamnak és próbálom megfejteni őt, ahogy régen. De már
nem tudom, titokzatos lett. Nézem
a gesztenye barna haját, a kék szemét, amely nem
néz vissza rám. A pirospozsgás arcát, amely oly
sok titkot rejt.
– és utána mi történt? – próbáltam rábírni a folytatásra.
– Utána? Utáltam az iskola rengeteg pillanatát – felelte gyűlölettel telin.
–Mi történt ott? – kérdeztem félve. Amikor én ismertem, azt se tudta, mi az a gyűlölet.
– Szerintem minden iskolában van egy lány, aki mindenbe beleüti az orrát, mindent jobban tud
és ha már szar az élete, akkor próbálja megkeseríteni a körülötte lévőkét is – mosolygott. –
Ilyen osztálytársam volt. Ő is segített abban, hogy most ilyen emlékeim vannak. De
közben meg sokszor éltem meg életem legboldogabb pillanatait.
– Hű, szinte kivirultál! – néztem őt csodálkozva.
– Kedves emlékek – felelte merengve.
– Mesélsz az első csókodról? – kérdeztem hirtelen, megtörve a csendet.
– Az első csókomról? – kérdezett vissza, a retiküljét piszkálva.
– Ühüm – mondtam. Vagy nem jó emlék?
– De – mosolygott. – Az első csók miatt nem volt idő izgulni, a srác nem finomkodott. Behúzott
egy koli szobába és megcsókolt. Három hónapig jártunk, aztán
hirtelen már nem szeretett, én meg sírtam, hogy neki adtam ennyi időre az első csókom.
– Ezt most mérlegeltem és szerintem nem a legjobb emlék.
– Van ennél rosszabb is – mondta szűkszavúan.
– Úgy érzem magam, mintha interjút készítenék – nevettem, amikor láttam, hogy nem folytatja, csak
várja a kérdést.
– Ne haragudj, azért nem mondom folyamatosan, mert annyi minden van. Jobb, ha kérdezel és én
pedig mesélek. Apropó, te hogyhogy erre utazol?
– Egyetem.
– Óóó! Sok sikert! – mondta megsimogatva.
– Köszönöm. Mesélsz nekem a tanulásról?
– Persze. Az úgy nézett ki, hogy Braille–ben olvastunk és nyilván olvasunk. A magyart, az angolt, a történelmet, a matekot, a földrajzot, a kémiát, a
fizikát és mindent, ami elmélet. Ami nekünk nem volt, az a rajz. Helyette
volt Technika, amit szerettem. Van pontírógépünk, amit mára már felváltott a számítógép, sokkal
gyorsabban írunk és az sem hátrány, hogy aki látó és nem ismeri a Braille írást, eltudja
olvasni amit mi írunk.
– Bejelölhetlek Facebookon?
– Persze, nyugodtan.
– Na és a barátnők? – kérdezem kíváncsian.
– Amikor elszakadtunk egymástól, eléggé pocsék volt. Nem találtam a helyem, utáltam
az egészet, egy ideig csak lézengtem, aztán az általam
nem kedvelt lány egyszer csak odajött, s mondta, hogy bemutat valakinek... – harapta el a mondatot és
valami távoli emlék rabságába esve hallgatta a vonat zajait.
– Nem lehet jó emlék...
– De, az. Csak lehet, hogy ha visszamehetnék az időben, ez most kicsit máshogy alakulna – harapott az
ajkába elgondolkodva.
– Nekem is vannak dolgok, amiket másképp csinálnék – mondtam merengve.
– Nekem ilyen kevés van. Hiszen az van bennem, hogy minden, ami velünk történik, formál minket. Nem
véletlenül vagy az aki, ahogyan én sem. és az a lány
sem azért volt gonosz, mert neki jó volt.
– Hm – néztem a távolba elgondolkodva.
– Kapsz tőlem egy kis útravalót – mondta és elővett egy könyvet. – Ez a tiéd.
Ebben minden benne van, amit tudni szeretnél. Az én utam lassan véget ér.
Ne haragudj rám nagyon. Most már elérsz. Én is hívni foglak téged. Remélem, szerencsésen
megérkezel és azt is, hogy összetudunk valahol ülni egy kávéra.
Miért is hittem én azt, hogy végig utazik? A francba.
– Én is remélem – vettem el tőle a könyvet. –Köszönöm. Olvasni fogom.
– Rendben – felállt, levette a csomagot és elkezdett botozni maga előtt. Én
is felálltam, odaléptem hozzá és megöleltük egymást.
– Jó volt találkozni veled – mondtam vegyes érz ésekkel.
– Veled is. Szia – köszönt el és láttam az arcán, hogy neki sem könnyű ez most.
Elhagyta a kabint és amit akkor megértettem, az fájt. Érthető, mégis fájdalmas üzenet volt. Mindkettőnknek
van egy másik élete, amit élnünk kell, amit nem minden nap, de megpróbálhatunk
összeegyeztetni, mindketten tudjuk, hogy már nem lesz olyan, mint
rég volt.
Most körül néztem és láttam, hogy nem vagyok egyedül. Már régóta
nem lehettünk egyedül, de annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy
észre se vettük.
Rajtam kívül ülnek itt ketten és a szemük sarkából figyelnek, nem
tudom mit remélve. Most nézem a könyvet, amit
ideadott, elég vaskos kötet. Ő írta volna?
Belelapozok és hamar rájövök, hogy igen. Ezt ő írta és kinyomtatta. De
Ki csinálta a borítót? Lapozom tovább és csak most lett világos, aminek
már akkor tudatosodnia kellett volna, mikor
átnyújtotta a könyvet. Ő író lett.

BARÁTSÁG

Emma

Most már értem, hogy miért viselkedett úgy, mint egy interjún! Valószínűleg már
megszokta és unhatta is a kérdéseimet! Ó, istenem! Hogy
én milyen marha vagyok!
Elkezdtem lapozni a könyvet és majdnem átlapoztam a megismerkedésünket, amikor
megakadt a szemem valamin.
***
A lány úgy érezte, hogy nem akar terhére lenni a barátnőjének, szinte ő
volt a szeme. Hálás volt, ugyanakkor aggódott, hogy a barátnője
megunja...
***
Hogy én megunni? Hogy képzelhette ezt? Miért nem beszélt nekem a félelmeiről? és egyébként? Lefagyva
olvasom tovább és érzem, hogy mire az utam és a könyv végére érek, valami
nagyon megfog változni.

Betti

Nem tudta, hogy író vagyok. és azt sem, hogy mit írtam. Pedig még a lapok is
firkálnak erről. Úgy döntöttem, ennek örülök. Szinte éreztem a vizslató tekinteteket, ami
jobban idegesít, mintha odajönnének egy rossz nap után. Annyira fura volt
mellette ülni annyi idő elteltével. és az, ahogy kérdezett. Én is
kérdeztem volna. A semmit és mindent egyszerre. De nem szeretem, mikor időhöz
vagyok kötve. Mellesleg én már megtanultam, hogy nehezen lesz összeegyeztethető a találkozás, a kapcsolattartás, de
nem lesz lehetetlen. Ha ő is szeretné, megfogjuk oldani. Csak
akarni kell.
Jézusom, mit képzeltem, mikor odaadtam neki a könyvet? Vajon mit fog reagálni? Kiadni sem volt könnyű, vigyáznom
kellett, hogy senki érzelmi világába ne másszak bele, hogy ne bántsam meg, mert tudom, hogy
magukra fognak ismerni az emberek, ez nem kétség.
Amikor a Barátnőről kérdezett, nem volt könnyű. Az utána nekem olyan pont volt, amiről
nem szívesen beszéltem.

***
8 évvel korábban

– Betti! – hallottam a lány hangját, akivel ma már nem szerettem volna beszélni. Túlzottan
lefárasztott.
– Tessék? – kérdeztem és indultam ki még vizes hajjal a fürdőszobából.
– Beszeretnék neked mutatni valakit.
– Aha – motyogtam. – Mindjárt jövök és akkor bemutathatod.
– Oké – mondta, én pedig sarkon fordulva bementem a szobába és gyors hajszárítás, fésülködés
és kész is vagyok. Bevallom, kíváncsi vagyok, kit szeretne bemutatni, de
ugyanakkor menekülnék, nem szeretnék még egy olyan lánnyal megismerkedni, amilyen ő.
– Itt vagyok – húzom ki magam a szobából. Legszívesebben inkább most kikapcsolnék, főként az
agyamat, ágyba vetném magam és csak aludnék.
Megfogta a kezem és elkezdett húzni az ismeretlenbe. Ma kerültünk az iskolába, de ő máris tudja mi merre
van. Csodálatos. Én meg jó, ha tudom, hogy az én azaz több lánnyal közös szobánk merre
van, na meg a fürdő. Örülök, hogy nem tévedek el. Benyit egy szobába
és köszön. Visszaköszön egy hangjából ítélve 20 éves lány, én pedig csak csodálkozom, hogy miért
hozott ide. Elengedte a kezem, odament a lányhoz és mondta: – Hoztam neked valakit.
– Nekem? Kit? – hallottam a lány hangját, akinek valószínűleg szintén semmi kedve nem lehetett az egészhez, amikor odahúzott Nelli, hogy mutatkozzunk be
egymásnak. Megfogtam a lány kezét és elhadartam.
– Szia, én Tóth Bettina vagyok.
– Szia, én Madarász Panka.
– Szép neved van – motyogtam.
hellyel kínált és éreztem, hogy ő is olyan nyomorultul érzi magát, ahogyan én, így hát leültem.

Nelli kérdés nélkül elkezdett szórakozni a lány hajával, a lány pedig rászólt, hogy húzza. Egy
idő után már ideges lett, beszélgettek és
velem is próbálkozott beszélgetni. Én csak ámultam, abban a hitben, hogy
húsz éves, meg is maradtam egy pár percig. Megkérdeztem, hogy hány éves és amikor megmondta, én durván meglepődtem. Ha
látott volna, biztos nevetett volna azon hogy koppant az állam a padlón.
– Én húsznak gondoltalak – mondtam nevetve.
Az ő tizenegy évéhez képest, durván érettnek tűnt és nem csak a hangja alapján. Mondhatnám, hogy
többre emlékszem ezekből a percekből, de akkor hazudnék. Fáradt voltam és megviselt. Sok
embert ismertem ma meg és mégis, vele maradt meg emlékezetesen a megismerkedésünk pillanata. Ha
valaki megkérdezi, hogy és akkor hogy is volt? Akkor ezt eltudom mesélni. Én abban a pillanatban tudtam, hogy sok közös lesz bennünk, hogy jól kifogunk jönni. S ez így is volt, egészen sokáig.Azon az estén
olyan gondolatokkal aludtam el, hogy végre nem vagyok egyedül. Hogy valaki ugyanolyan szarul van mint én és
akkor miért ne lehetnénk együtt szarul? Majd segítünk egymásnak. Ezen csodás gondolatokkal aludtam el de akkor még nem tudtam, hogy a kérd ésemre évek múltán meglesz a válasz.
Két kamasz, akik dobálóztak súlyos szavakkal, amik végül lesújtottak. Mert sokkal jobban megmarad
egy bántó szó, mint egy kiadós pofon. Mindketten megszegtünk
egy amolyan barátnő szabályt. Én azt, hogy mindig mellette leszek, ő meg, hogy fiú
miatt nem veszünk össze.
De aztán meg sok közös és jó emlékek is voltak. Mindig számíthattunk egymásra, egészen addig
a pillanatig, amíg ezt helyrehozhatatlanul elcsesztük. Együttes erővel.
***
Merengésemből a bőröndöm hangja szakított ki, ami most
eldőlt, mert eléggé instabilan volt odaállítva a komódom mellé. Odamentem és felállítottam, közben
sorra véve a fejemben, mely történet az, ami megszólít, amit lassan elkezdhetek írni és nyilvánosságra hozni.

Emma

Nem tudok szóhoz jutni, érzem, hogy van még valami, amit nem írt le. Valami végzetes, így hát ráírtam:
"Szia, volna pár kérd ésem, ráérsz?
Emm" – küldöm el az SMS–t és várom, hogy rezegjen a telefonom, addig nem lapozok tovább.
"Szia, persze, kérdezz csak" – érkezett a válasz egy perc késéssel.
"Úgy érzem, vannak dolgok, amiket nem írtál le a könyvben..."
"Vannak.." – Hagyta rám.
Várok, hogy hátha ír tovább, de nem teszi, így hát kérdezek:
"Mi volt az a végzetes momentum, amiután már nem működött a barátság?"
"A végzetes momentum az volt, amikor már annyiszor veszekedtünk és békültünk ki, hogy megmérgezte a közöttünk lévő kapcsolatot, nem
mintha már addig szépen–lassan meg nem mérgeződött volna. Apropó, van ilyen szó? Na
mindegy, most már van. Szóval egyenlőre ennyit. Olvass tovább, amint mondtam, ebből mindent megtudsz!
Örülök, hogy írtál. Puszillak!
Betty"
Mióta szereti ipszilonnal leírni a nevét? Megnézem a könyvet és ott is ipszilonnal van. Felnevettem.
"Köszi a sok információt! Puszi!
Emm" – küldtem vissza, még mindig nevetve.
Megnéztem az időt és láttam, hogy még három óra hossza van. A könyv
egyre jobban érdekel. Annyira lefoglalt, hogy elfelejtettem
hívni Lillát, így hát most megteszem.
"Halló!" – vette fel.
"Na hahi" – nevettem. – "Találkoztam vele!"
" és?" – "Van harminc percem, dumálj!" – Kérte izgatottan. Vagy inkább utasított. Na mindegy.
"Hmm, író lett. Olyan érzés, mintha interjút csinálnék, ha vele beszélek."
"Aha, ezt tudtam."
"Honnan?"
_"Mármint azt tudtam, hogy író. Vagyis csak nem rég tudtam meg."
"Ó és honnan?"
"Beszéltél már Ricsivel?"
"Még nem."
"Kellene. Ő mutatta a könyvet."
"Aha, mondjuk azt tudtam, hogy ő sokat olvas."
"Mennem kell, Emm! A szünetemnek vége. Meg kell ismerkednem a csoporttársaimmal."
"Egy kalappal!" – köszöntem el.

***

AZ ELSŐ CSÓK

Emma

Kikészít ez a rekkenő hőség, már három perce fogom a kezemben a könyvet és azon merengek, hogy vagy
olvasok tovább, vagy megfogalmazok valami üzenetet
Ricsinek. Már biztos várja az üzenetem, de sok kérdésem lenne hozzá és telefonon egy igazi kis
regény kerekedne belőle. Azt hiszem, ezt most hagyom. Mondjuk, holnapra. A vonat
megáll, én pedig nézem, miként özönlenek fel az izzadt utasok és csak azon imádkozom, hogy
ne akarjanak még nyolcan ideülni, néztem közben
egy nyolc fős társaságra. Leült valaki mellém, rá néztem, ő pedig a könyvet nézte. Műköröm, egy
kiló smink, kihívó aligha takaró kis ruci, festett haj, szelíd szempár.

– Úúúr isten, ez. Ez egy dedikált példány? – visította, én pedig kényszeredetten elmosolyodva megnéztem, ahova ő mutatott.
– Azt hiszem igen – döbbentem le. Kicsik voltunk még és nem láttam írni. Nem a legszebb írás, de jól kiolvasható és nem nyomtatott betűk. Vajon mást is letud írni, vagy csak a nevét?
– Mázlista vagy! – mondta még mindig visítva. Ő már ilyen visítós marad? De nem lehet buta liba, ha olvas nem?
– Te még nem találkoztál vele? – kérdeztem tőle udvariasan.
– Ó, nem –felelte lebiggyesztett ajakkal. Tudtad, hogy Ő a legjobb író?
– Én még csak ma olvasok tőle először – mondtam lesütött szemmel.
– Nem te vagy az egyik szereplő? – néz végig rajtam. – Mintha téged írt volna le! De tudjuk, hogy egy könyvbeli karakter bárkire hasonlíthat – fejezte be és elvesztette az érdeklőd ést. Ha tudná!
Magamban mosolyogva elkezdtem olvasni a második fejezetet, kizárva ezzel mindent, ami körülöttem él és mozog. Vagy hullámzik és zajong.

Betti

Sebesen repülnek a billentyűzeten az ujjaim, készen arra, hogy kiadassam a második könyvem, amit lassan útjára engedek, hogy a
szereplőim belophassák magukat az olvasóim szívébe. Amikor írok, mindig tapasztalat
alapján teszem, jól megcsűrve–csavarva, vagy saját, vagy a körülöttem lévők tapasztalatain alapuló
történetek kerülnek ki a tollaimból, mes ésen átszőtt, szinte már–már igaz és élethű. Közben
ha már meg van, az ujjaim sebes, heves tánccal adják tudtomra, hogy
merenghetek máson, ők már tudják, amit írniuk kell.
***
7 évvel korábban

Már lassan egy hónapja, hogy együtt járok vele. Az Ő–vel. Ülünk a lépcsőházban, a harmadik emeleten, a fiú
és a lány részleget elválasztó két üvegajtó között. Noémi mellettem ül, a barátom
Peti átölel, akit most a barátja Zoli félrehív. Nem örülök
neki őszintén szólva, így is kevés időt töltünk együtt.

– Mindjárt jövök – csókolt meg.
– Rendben – viszonoztam a csókját.
Amíg ő oda volt, nem kezdeményeztem beszélgetést a mellettem ülő lánnyal, hanem inkább
felidéztem az első csókunkat.
***
– Nem mered – hallottam Zolit, amint valamire biztat valakit, amikor
kimentem a szobából, hogy ne punnyadjak bent. .
– Dehogynem – mondta Peti nevetve.
– Nem vagy te olyan tökös – nevetett Zoli, aztán odahívott magukhoz.
– Jössz velem? – kérdezte Peti, én pedig már attól elolvadtam, hogy hozzám szólt. Már hónapok óta
tetszik nekem.
– Hova? – hallottam a hangom, ami még nekem is ismeretlen és merész.
– Gyere – mondta és már húzott is magával. Ami azt illeti, nem is kérettem magam...
Vitt magával a fiú részlegre, s akkor megdobbant
a szívem. Behúzott egy szobába és megcsókolt. Semmi sürgetés nem volt a csókjában, pedig
simán lebukhattunk volna. Pont jó volt. Nyelve határozottan kutakodott a szánban, felfedezve a nyelvemet, bekapva
az ajkamat, gyengéden megszívva azt. Én megszívtam az alsó ajkát, még bátortalanul, hiszen
mégis csak első csók. Nekem úgy tűnt, ő már tudja hogyan kell ezt, mert kiengedte az ajkamat a fogai közül, én pedig magamon kívül voltam. Egészen duzzadt ajakkal vettem tudomásul, hogy ilyen egy
első csók és már vége is volt.
Nekem csak egy pillanatnak tűnt, kihúzott a szobából és visszamentünk a többiekhez.
– Na? – kérdezte Zoli.
Mi nem válaszoltunk, csak leültünk egymás mellé.
Ugyan ott voltunk, ahol most és Peti visszarántva a valóságba, visszajött, így leült mellém.
Noémi elment, ketten maradtunk és Peti már oly jól ismerten, újra
és újra megcsókolt. Én pedig újra és újra beleremegtem
a csókjába, amikor is megjegyezte:
– Olyan jó érzés, ahogy a karjaimban vagy és érzem, ahogyan
beleremegsz a csókomba – mosolygott. – Tudtad, hogy ha
egy lány beleremeg a csókba, akkor megérdemli? Mármint a csókot.
Honnan tudtam volna? ÉN ilyesmit akkor még nem olvastam. Csak mosolyogtam, nem szóltam semmit.
Aztán a nagy Ő–m szakított velem. Mint
mindennek, így ennek is eljött a vége és igen, akkor még haragudtam érte.
Az a tipikus nem mondja el miért van vége, csak vége van és kész, engem is elért. De
én tudni akartam. Minden áron tudni akartam, hogy miért.
***
Egy pillanatra elfelejtettem írni, amint felidéztem Petit, a macis ölelésével, a tüsis hajával, a
jóképű kerek arcával. A kis kamasz srácot.Ha
a mostani Bettit szeretné így megcsókolni, kinevetném. De akkor ott, tökéletesnek
éreztem. és már szerintem ő sem olyan, mint akkor.

Emma

Mosolyogva olvastam végig és újra csak közelebb érzem magamhoz őt.
Elővéve a telefonom megkérdeztem:
"A dedikálás hogyan ment?" – küldtem el az SMS–t és vártam, hogy visszaírjon.
Már jött is a válasz: "Megengedtem, hogy zavarj írás közben?"
"Elnéz ést hölgyem" – küldtem el nevetve. Már rezgett is a telefonom.
"A suliban megtanítottak. Gyurmából rakták ki a nevem betűit és nekem tapogatnom
kellett, aztán pedig kaptam ilyen műanyag kocka keretet, aminek az alja
egy kartonpapírból hozzávágott kis kocka lett és celluxszal ragasztották össze. A lapot a műanyag és a
karton közé kell rakni, az segít, hogy ne firkáld
szét a papírt. Van egy kisebb kocka és fölötte egy nagyobb, ha a kicsiben írás gondot okozna.
Amint láthatod, nekem határozottan gondot okoz a kicsiben írás."
"De más betűket nem tanítottak meg?"
"Nem, csak a nevem betűit, noha mást is szívesen megtanulnék, de minek? Én úgy sem tudok síkban olvasni."
"Jó írást!" – nyomtam a küld ésre.
"Jó olvasást!" – kaptam meg.
Elrakva a telefonom, a mellettem ülő műkörmösre pillantottam, de ő elaludt, így pár percet
engedélyeztem magamnak és nézelődéssel
töltöttem, mielőtt tovább olvasok.

A BARÁTNŐ

Emma

Valószínűleg elszenderedhettem a nagy nézelődés közepette, mert arra ébredtem, hogy berobogtunk
Mezőkövesdre. Kerestem a műkörmös lányt, de nem találtam
sehol, gondolom már leszállt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy még csak Kövesden járunk,
Messze van még kicsit a cél. Megéheztem, így gondoltam, bele
nézek a kajás csomagomba, mit csomagolt nekem anyu a palacsintán kívül. De akkor jött egy üzenetem. Nevetve vettem elő a telefonom és nyitottam meg,
s az arcomra fagyott a mosoly. Összeráncolt szemöldökkel olvastam, gondolkodás nélkül írtam vissza.
A bejövő ennyi volt: "A suli már nagyon vár" – ismeretlen feladó.
"Biztosan, én is várom" – küldtem el és mosolyogtam újra.
Nem szeretek titokzatos leveleket kapni. Az mindig óvatosságraint. Azon gondolkodtam, hogy hova írhattam ki a telefonszámomat, ahonnan bárki megtudhatja.
Mondjuk az, aki ezt írta és nem jutottam semmire. Mert nem írtam ki sehova. Ez kicsit nyugtalanít. De eredeti tervemtől ez sem tántorított el, miszerint én most eszek valamit. Mivel a palacsintát találtam meg leghamarabb, mert az volt kéznél, így azt vettem elő és azon dilemmáztam, hogy csokis, vagy lekváros?
A csokis mellett döntöttem. Több szempontból is.
1. nem egészséges. Ja, ha már jól belegondolunk, semmi nem egészséges. Itt ülök a vonaton, összezárva négy fiatallal, akik pöfékelnek velem szemben, jó,hogy nem dohányzó a kocsi. Meg, hogy megtudom őrizni a hideg vérem és nem üvölteni, hogy szegény tüdőd, na meg az enyém is, dobd már el!
2. mert a csoki, az csoki. Pont.
3. boldogsághormon! Ki ne szeretné és kinek ne lenne rá szüksége?
Miután megettem az utolsó falatot is, visszacsomagoltam a még megmaradt csokisat és lekvárosat, azon gondolkodtam, hogy lassan, de biztosan meg kell ennem az egészet, mert ebben a melegben nem sokáig bírja. Elővettem újra a könyvet és mindent kizárva olvastam tovább.

Betti

A nyakam már egészen beállt az egy helyben ül éstől és sóhajtva vettem tudomásul, hogy egy
írónak nincs egyszerű dolga. Felemelkedtem az
egyébként nagyon kényelmes fotelemből és kuncogva indultam
el a konyha irányába, hogy töltsek magamnak egy kis kávét. Odamentem a
Páromhoz, hogy megpusziljam a friss kávéért.
Na nem csak ezért szeretem. Aztán leültem a gép elé és
a kávémat szürcsölgetve indítottam el a folyamatos olvasást, hogy figyeljek s
javítsam, amit javítani kell.Miután az utolsó kortyot is elpusztítottam, leraktam a
csészét és elkezdtem javítani. Már nem sok van a végéig. Arra gondoltam, hogy hol
tarthat már Emma a könyvben, de nem írtam neki. Kibírtam, hogy
azért sem kérdezem meg.

5 évvel korábban

A másodikon, az automatával szemben ültünk le a barátnőmmel és magyaráztam neki, hogy
akkor most bemutatom a barátomnak. Meg, hogy ne aggódjon, jó lesz
ez. Nagyon izgult, ahogyan én is. Pár napra rá, már
azon vitáztunk az osztályfolyosón, hogy elhanyagolom, aztán meg mondtam neki, hogy majd
ha szerelmes lesz, ő is megtudja milyen ez. Ha
akkor tudtam volna! Egyre több vita és két évnyi barátság után megfogadtuk
egymásnak, hogy itt és most vége, felejtsük el egymást, satöbbi. Pár hétre rá, újra elkezdtünk beszélni. Az, hogy
nehezen tudtam megnevettetni, egyre csak arra sarkalt, hogy próbálkozzak még jobban. Én
próbálkoztam, míg egy napon... Aztán
a depresszív állapota és az újra elő bukkanó probléma miatt, miszerint
elhanyagolom, eljutottunk egy újabb végeérhetetlen
vitához. Gondolom, nem ilyen barátnőre van szüksége. De milyen is egy jó barátnő? Aki mindig
azt mondja, amit hallani akarsz, vagy aki megmondja azt is, amit gondol, vállalva azt, talán neked
esetleg nem esik jól? Aztán kerültük egymást, hat teljes hónapig. Énekkaron
találkoztunk újra, a feszültség, ami
közöttünk volt, úgy éreztem, mindenkire ráragadt. és kitaláljátok? A végén már úgy fogtam a kezét, mint az első napon, amikor bemutatkoztunk egymásnak, s éreztem, hogy
a barátnőm lesz. Újra egy olyan periódus volt az életünkben, amikor felültünk arra a körhintára, de én
most már vártam, mikor dob le újra.
Van az a pillanat, amikor már a rengeteg egyet nem értés közepette rájössz, hogy
a szavak, amiket minden egyes heves vitánál a fejéhez vágsz, alakot öltenek,
láthatatlan távolságot képezve közöttetek kegyetlen. és amikor azt a
távolságot már nem tudod semmivel kompenzálni, próbálva a lyukakat betömködni helyes
tettekkel és szavakkal hasztalan, akkor már csak egyetlen egy dolgot tehetsz. De azt
minden erőddel. Ne cseszd el! Ugye milyen könnyű? Még kimondva is? és akkor
bizonygatod, hogy nem fogod, de akkor tudatosul, ez nem is olyan egyszerű.
***
A gondolatmenetemnek a csésze vetett véget, amikor úgy döntött, hogy elindul
a maga útján és leszánkázik az asztalról a klaviatúra tartóra, egy autó mellettünk
elhaladása közben. Szusszantam egy keveset és újra elkezdtem írni, már
a történetbe merülve hallottam, hogy a Párom lerak mellém egy tálcán valamit. Biztosan
valami rágcsálni való lehetett, most nem tapogatóztam odáig, hanem a billentyűzetemet boldogítottam tovább.

A biztonság

Emma

Elolvastam ezt a fejezetet is és egy csomó kérdésem maradt. Például, hogy egy
barátnő szerinte mikortól minősíthető barátnőnek? Amolyan életre szóló kebelbarátnőnek? Ránéztem a
telefonom kijelzőjére, ami azt mutatta, hogy már csak egy órám van
vissza az útból. Ami azt jelenti, hogy ezt nekem addig el kell olvasnom.
Simán lehetne ránéz ésre amolyan partra kiülős egyórás könyv, jó, hogy nekem ilyen könnyű elolvasni. Neki
milyen nehéz lehetett megírni? Rengeteg emlék lehet, amit nem tárt
még fel. Szinte süt a lapokból.

Betti

Sokat gondolkodtam a címen. Hogy mi lehet az, ami idevágó, de nem árul el sokat. Nehéz
volt visszagondolnom dolgokra, helyekre, érzésekre, gondolatokra és illatokra is. Illatok
keveset szerepelnek, de nem véletlenül. Kevésre emlékszem vissza, ami meghatározó volt. Viszont amire
emlékszem, azok határozottan mély nyomot hagytak bennem. Kókusz. Ó, a
finom kókusz. Röpke három hónap volt, de
talán a feromonja volt kókuszos. Jobban emlékszem magára az illatra, mint a sráccal
való kalandomra és emlékeimre.

***

6 évvel korábban

A barátnőmet rávettem, hogy jöjjön velem hintázni. Nem nagyon szeret, de értem megteszi. Hintázás közben
elmerengtem az élet nagy dolgain. A 16. életévemet töltöm lassacskán és van egy barátom, aki
szeret, akit viszont szerettem. Szabad vagyok. Biztonságban vagyok és boldog vagyok. Vajon ennyi elég? Mindössze ennyi kéne az
élethez? Szabadság, szerelem, boldogság, biztonság? és
ha már szabadság, akkor Mit értünk szabadság alatt? Ha nem is az összes kérdés, de
valamennyi megfordul minden kamasz fejében ezek közül. Mit jelent az élet? Az élet mozgatórugója
volna a szerelem? A nagybetűs? Mit tudnánk mi erről? A nagy betűs szerelemről? Miért élünk és létezünk? Mi
értelme van a létezésünknek? Sokunkban felmerül a kérdés és valamennyi megválaszolatlan marad addig, míg
fel nem növünk hozzá.
A barátom illatát éreztem – valami fenséges férfiillat és
nem csak álmodozom, mert hallottam köszönni, visszaköszöntem és megállítottam a hintát. Egy
pillanat alatt döntöttem és bemutattam a barátnőmnek.
Itt lehetett az, amikor ott hagytam egyedül? Megtettem. Ez lehetett az első, de nem
az egyetlen. Talán önző voltam, de csak én tudtam, mit éreztem
akkor. Hogy egyedül van, nincs senki akihez odamehetne. Antiszociálisságának meg van a gyümölcse és én
nem tudom mit tehetnék. Talán tehet róla, talán nem. Talán hibás voltam, talán nem. Döntsd el te, kedves
olvasóm. De azt se feledd, ha szerelmes vagy, két tűz között vagy. Vagy viszed
magaddal és ezzel harmadiknak érezheti magát, vagy szimplán nem jön
ki a pasiddal és akkor vagy vele maradsz, vagy a pasiddal.
***
– Nem hiszem el, hogy nem bízol bennem! – fakadtam ki egyik nap.
– Én nem benned nem bízom, hanem azokban akikkel beszélgetsz – mondta ő szomorúan.
– Téged választottalak nem? – fogtam meg a kezét, hogy érezze a szavaim súlyát. Nem jött be.
– Tudom, de...
– De nem bízol bennem! Itt már rég nem arról szól, hogy bennük nem bízol! – egyenesedtem ki és csalódottan vágtam az arcába, amit már egy ideje beszéltünkk, hogy ha nem változik, akkor...
– Vége. Szakítok veled – súgtam, amikor az indulataim lecsendesedtek és a mondat után egy keserű ízt éreztem. Hallottam a lélegzetvételünket, még egy gombostűt is meghallottunk volna a síri csöndben. Mind a ketten ízlelgetjük a szót, én érzem rajta a szabadság ízét és még valamit, amit akkor még nem tudtam mi az. Hogy pontosan mit is jelent. Nem mertem nevén nevezni. Szinte tudtam, éreztem amit mondani szeretne. Hogy ne legyen így, hogy minden megváltozik. Eddig sem változott, most mitől változna?
Végiggondoltam azt a kilenc hónapot, hogy mennyi jót dobok ki a kukába. Őszinte érint éseket, simogatásokat. Őszinte SZERETLEK – a nagybetűs? és a biztonságot. Fájt, de meg kellett tennem. Ez így nem mehet tovább. Tudtam, én bíztam benne, hogy nem csal meg, akkor ő miért nem? Miért nem bízott bennem? Miért nem tudta? Van az, amikor magadat hibáztatod, pedig nem te vagy a hibás. Amikor vársz és elhiszed, hogy megváltozik, de aztán még sem. és akkor a kínos tény. Nem tehetsz mást.

***

Emma

Ülök letaglózva és nem tudok mit szólni. Könnyes szemmel kapom elő a telefont, mert látom, hogy
hív Lilla. Kinyomom és folytatom tovább az olvasást. Nem tudom letenni. Kell valami. Valami vidámabb, mert
most órákig sírnék. Lapozok és elolvasom a címet, aztán megtorpanok. Ez nem lehet szomorú!

Viszlát szív

Betti

4 évvel korábban

Kezdhetném romantikusan, vagy drámaian. Vagy drámaian romantikusan? Mindegy is, a
vége akkor is ugyanaz. Vagy esetleg a végétől az elejéig haladva? Kezdem
a megszokott módon. Majdnem az elejétől.
Már egy jó ideje készülődtem, mert tudtam, hogy találkozok vele. Vele, akit elég régóta utáltam, de aztán
minden megváltozott. Lassan egy éve. Van az, amikor egy bunkó fiú megmutatja, hogy tud egészen
kis angyal is lenni. De jó ez vajon? Nekem egészen imponáló volt. A kollégium az
egy olyan hely, ahol akkor is engedélyt kell kérned, ha eltűnsz mondjuk kaját venni. Ha
nem bízik benned a nevelő és nem vagy megbízható, akkor nem enged egyedül. Én mintakollégista voltam, így
csak reméltem, hogy leenged egy fiúhoz. Egy olyan fiúhoz, akire
már nem is emlékszem, milyen volt pár évvel ez előtt, amikor még egy levegőt szívni is nehéz volt. Amikor
elment, nem volt kivel oltogatnunk egymást. Szinte hiányzott. Befújtam magam utoljára, aztán lelibegtem hozzá az automatához.
– Szia – köszöntem vékony, még számomra is ismeretlen hangon.
– Szia – köszönt és hallottam a hangjában a mosolyt. Közelebb
léptem hozzá, azonnal éreztem édeskés parfümje illatát.
– Hát, ez nem a chat – szólaltam meg és megköszörültem a torkom.
– Nem, nem az – hallottam hangjában az érzelmeket.
– Egészen más – mosolyogtam.
– Igen. Sokkal másabb és jobb – mosolygott ő is.
– Már nem akarsz megölni egy kanál vízben? – kérdeztem nevetve.
– és te engem? – nevetett ő is.
– Nem – sóhajtottam.
Beszélgettünk. Mindenről és a semmiről egyszerre és
éreztem, hogy nálam boldogabb nincs a földön. Nem akartam mutatni, de ez
nem volt egyszerű. Minden pillanatban megdobbant a szívem, ha láttam
az üzenetét, a nevét a Skype–on, hogy engem kér fel
hanghívásra... Úgy éreztem, különleges vagyok. és amikor megérintett
beszélgetés közben, beleremegtem. Még soha nem
tapasztalt érzések lepték el minden érzékemet, ilyenkor mondják azt hiszem azt, hogy
lepkék bolondulnak a hasunkban és én ekkor tudtam azt, hogy elköszönhetek a szívemtől. Nem
egyből történt, folyamatonként. Mint egy Cunamiként robbant be az életembe, felkapva
az egekig, majd szárny nélküli zuhanással csapódtam vissza a földbe
és én időt sem hagyva magamnak takarítottam el pusztítása atomjait. Húztuk egymást, de
soha nem tudtunk elköszönni egymástól. Szükségünk volt egymásra, mint növénynek a vízre. Annyira
akartam utálni. Valamiért. Mindenért. Még az is jobb lett volna, mint a mindent felemésztő
szerelem. Azt akartam, hogy megalázzon. Hogy okot adjon.
Hogy okot adjon az utálatra, de nem tette. Furcsa mi? Egy nő nem akarja, hogy
megalázzák. De nem tudtam, miként utálhatnám meg.
***
Van az, amikor a nagy szerelmeddel elveszted az egyik legjobb barátodat, akire mindig számíthattál. Akit hívhattál hajnali háromkor,
ő felvette. Felvette és nem küldött el melegebb éghajlatra. és egyszer csak nincs. Nincs,
mert elragadta egy másik. Most már más hívhatja fel hajnali háromkor.
Most így,lassan négy év távlatából rá kellett jönnöm, hogy ennél nehezebb megpróbáltatásom még nem nagyon volt az életben. Utálat? Ma már tudom utálni, de
minek?
Egy pillanatra leálltam az írással és sóhajtottam egy nagyot. Elvettem az
almát, amit a párom behozott, aztán kimentem hozzá egy kicsit.
– Szomorú vagy – szólított meg, amikor meglátott. Maga mellé húzott a fotelba és megpuszilta a homlokomat.
– Csak nehéz fejben visszalapozni a múltba – mosolyogtam.
– De már végeztél a könyvvel nem?
– De igen. Most egy másikat írok. Csak írás közben merengek.
– Hallgass zenét.
– Úgy nem tudok írni. Dekoncentrált leszek tőle.
– Akkor ne a múlton merengj. Nem szeretlek így látni.
– Csak gondolatban próbálom követni, hol járhat Emma a könyvben.
– Te álmodozó. Miért nem kérdezed meg inkább? Tuti, hogy a legfájdalmasabb pillanatra gondoltál. Látom – húzott magához.
– Nem sokára végzek. Csak várd ki a végét – mosolyogtam.
– és utána mi lesz? – kérdezte.
– Tisztaság a házban – álltam fel, odahajoltam hozzá és megpusziltam az arcát. – Ne maradj fenn sokáig!
Visszamentem a szobába, bezártam az ajtót, aztán elkezdtem az utolsókat írni.

Barátságból

Emma

Mindjárt vége, én pedig értetlenül állok pár dolog előtt. Helyesbítek, jó pár dolog előtt. De
erre most nincs időm. Elérkeztem utam végére, így félbehagyom az olvasást, keresek egy könyvjelzőt és az oldalak
közé helyezem, ahol abbahagytam. Leszedem a csomagjaimat és kikecmergek lassan a fülledt, de picit sem klímás kabinból
és megvárom, amíg az utasok zombi gyorsaságával hagyják el a peront, hónam alá
szorítva a könyvet, végre én is helyet kapok a tűző napon, nem a
vonaton. Elhagyom a helyszínt és csak most tudatosul bennem, hogy vár az egyetem. Gondolatok
kavarognak a fejemben és csak nézem a Pesti forgatagot, a várost, miként
özönlenek az emberek minden irányba, ha kell, egymáson átjutva a céljuk felé. Milyen
furcsa, milyen idegen egy vidéki lánynak, aki évekig kis városban élt. Látok kajáldákat, kávézókat, boltokat
és egyéb dolgokat, amiket ott helyben nem érek el. Egy óra séta, pár percnyi autókázás
árán jutunk el ilyen helyekre, de most nincs időm
nézelődni. Meglátom a buszt, ami elvisz ma utolsó utamra és
mosolyra húzódik ajkam. Hurrá,
végre pihenhetek! Vagy várjunk csak? Mégsem. Még
ki kell pakolnom, ismerkednem a kolitársaimmal, a nevelőkkel.
Felszállok a buszra, egy srác már fel is áll, hogy átadja a helyét, de én leintem, mert csak
három megállót utazom. Eleget ültem a vonaton. Sok is
volt, majd ülök az iskolapadban még többet. A gondolataim
mind untalan elkalandoznak a könyv irányába, amit még mindig szorongatok, amelyben annyi érzelem
van. A könyvet most a táskába rakom és leszállok a buszról. Pár perc
séta, mindjárt a koliban. Vajon nekem is írt levelet? Ha igen, mi állhat
benne? Ma még muszáj elolvasnom. Még nem tudom hogyan, de el kell olvasnom, mert
nem fogok tudni aludni. És amíg ezt
konzultáltam magammal, elérkeztem az egyetem campusához. Erről
később. Most bemegyek, lepakolok, majd elolvasom a végét. Igen, ezt
fogom tenni. Aztán kimegyek ismerkedni. Na meg válaszolgatok az online világban erre – arra. Annyira
lekötött a könyv, hogy észre se vettem, mennyi értesítőm jött, de nem
is bánom. Jó volt kiszakadni egy kicsit. Elhúzogatom az értesítőket, majd később átnézem tüzetesebben. Leülök
az ágyra és fellapozom a kötetet.

Betti

Már három órája itt írok és nem látom a befejezést. Amivel tényleg érdemes volna befejezni. Nehéz
nem elcsépelt közhelyeket írni, amikor amúgy is az élet egy hatalmas közhely. Soha sem értettem, hogy
a könyvet hogy tudják lezárni minden boldogság van feelinggel, amikor
mindenki tudja, hogy az élet nem csak ennyi. A legnagyobb
szerelemben is félrecsúszhat valami, kicsúszhat a talaj a lábunk alól és azt kérdezzük: ez
hogy történhetett meg? Aztán észbe kapunk. Hát, így. Minden
figyelmeztetés nélkül. Állíthatunk mi szabályokat, amik után fogadkozunk, hogy nem
szegjük meg, hogy nem engedjük közelebb a másikat, felesleges. Megfogjuk szegni, mert
noha mi állítottuk azokat, a szív nem ismer szabályokat. Nem ismer falakat. Nem ismer
ész érveket, kész tényeket, sem ajtókat és ablakokat. Csak egyet ismer:
Érzéseket. Ó, hogy azokból milyen sok van! Azokkal milyen sok gond van!
***
Emlékszem, még mikor én voltam elsős, az én időmben helyes kis sztárocskákért bolondultak a lányok, én hallottam egy nevet
és beleszerelmesedtem a névbe. Furcsa lehet, de hát gyerek voltam még. Aztán meghallottam a kis srác
hangját, akit nem mellesleg megkértek, hogy kísérje le a karácsonyi ökörködésünket. Nem volt
elég, hogy ultra cuki volt, még menőn is játszott. Áh, kicsit se csapta
ki a cukiság biztosítékot. Ja, írtam már, hogy cuki? Aztán gyerekes szerelmet vallásom
sok volt neki, el is küldtem gyerekes megbántottságomban.

***

Pár évvel később

Amikor feladtam az egészet, amikor már eldöntöttem, hogy senkivel nem leszek kedves, megjelenik Ő, a
cuki akcentusával, a cuki mosolyával, a kedvességével, a szeretetével, ami csak úgy
árad belőle és ledönt mindent, amit jól felépítettem, kizárva mindent. A jót, a rosszat
egyaránt. Túl sok volt a rossz, így utólag tudom, hogy ez volt a legrosszabb, amit
tehettem. Még utána is. Nem lehetek elég hálás. Hogy mikor kezdtem el többet érezni? Amikor
sikerült megnevettetnie a legrosszabb kedvemben is? Vagy
amikor felvállalta az érzéseit vállalva, hogy nemet mondok? Egy
biztos. Elkezdtem érezni és még magamnak is nehéz volt bevallani. Azután, hogy megigértem magamnak, nem
leszek szerelmes egy barátba. Sőt azt is, hogy nem leszek szerelmes. Na persze, meg
ahogy azt én elképzeltem.
***
Távolról szeretni nem egyenlő közelről szeretni. Érezni
az illatot, melyet rajta éreztél. Fogni a
kezet, mely megnyugtatás volt. Bújni az ölelésbe, mely megszokott
volt. Amikor már nem osztjuk meg a pillanatot, a
gondolatot, az érzést, akor ott valami nem stimmel.
Amikor minden mindegy, valójában semmi sem az. Amikor már
nem harcolunk azért, hogy működjön, akkor már nem is olyan fontos, mint volt. Küzdeni
nem egyenlő feltenni mindent egy lapra. Nem azt jelenti, hogy el kell veszítsd önmagad.
Még ma is írnám az üzenetet, de már nincs kinek. Van az, amikor annyit harcoltál, hogy
már nem tudsz mit tenni. El kell engedni. A saját útjára. Próbálsz hibást keresni, de nincs. Nem találsz, mert
ugyanannyit harcolt, sőt. Épp annyit tett fel egy lapra,amennyit te. Anyit tett az
egészért, amenyit te, mégis ugyanoda lyukadtatok ki újra és újra. Én
most döbbenek csak rá, annyi év távlatából. Nincs tovább.
Barátság? Ugyan már. A barátok nem csókolóznak. A csókja
gondolata nem hagyna hiányérzetet, angyali csókot az ajkamon. Én olyannal
nem barátkozom, akinek érzem az ajkát az ajkamon. Nincs középút.

Emma

Ez sem semmi befejezés volt. Úgy érzem, sok kis kaput nyitva hagyott az olvasóknak, lehet gondolkodni, hogy
mi történhetett. Csak amíg mások törik a fejüket, én meg is kérdezhetem. Eh, a
protekció.
Azt hiszem, amígg a könyvet olvastam, szereztem pár utálót. Ugyanis már három embert küldtem el
azzal, hogy nem érek rá. De mit tehetnék? Lebilincsel a könyv. Olyan
érzésem van, mintha napló volna. Rengeteg kihagyott pontal. De várjunk csak? Azt hiszem
ő naplót emlegetett, viszont lehet, tévedek. Akkor miért hagyott ki sok dolgot, ha napló? Inkább
olvasok tovább, jobb, ha tőle kérdezem meg, minthogy itt találgassak.

BEFEJEZ és?

Betti

Aztán amikor évek telnek el, rájövök, hogy előttem volt több ok is, amiért utálkozhatok. Rájövök arra is, hogy
egyszerűen ennek már nincs is értelme. Mert felesleges, csak magamat mérgezem vele. Az én
szívemre és lelkemre rakok terhet azzal, ha elkezdek utálkozni. Megbocsájtani. Igen, erre
van szükségem, mert másképp ez nem működhet. Megbocsájtás! Ugye milyen szép, könnyű szó? és
menyi mindent hordoz magában? Egy új kezdetet, egy új lehetőséget, egy
új reményt, szabadságot, boldogságot, gondtalanságot
és szeretetet. Megbocsájtani nem egyenlő elfelejteni, megbocsájtani
azt jelenti, hogy letesszük azt a sok keserűséget amit hordoztunk magunkkal, a sok haragot. Azt
jelenti, túllépünk azon, amit nem érdemlünk mégis kapjuk, nem másnak
teszünk jót vele, önmagunknak. Válaszokat kerestem, s megkaptam. Arra is
választ kaptam, miért kéne utálnom, hogy miért nem érdemelte azt a nagy
szerelmet, ami után darabjaimra hullottam, majd aztán csak látszólag, de felálltam.

Egy évvel korábban

Amíg én lassan kiszakadtam a depresszív állapotomból, mi csak cseperedtünk, változtunk. Egyre több
minden zavart minket egymásban, engem a még megmaradt
depresszív állapot. Őt meg, hogy hirtelen változtam. Aztán a zene sem volt mindegy, a
közös dalok, nekem folyamatosan változott a zenei ízlésem, amíg ő
megmaradt egy előadónál. Az apró vitákból tudjátok hogy van
ez. Egyre nagyobb és nagyobb lett, míg végül végzetes döntésünk
született. Nyolc évnyi barátsággal
a hátunk mögött, elköszöntünk egymástól. Ha valamit megbántam az az, hogy
az apró vitákat nem tudtuk normálisan megbeszélni. Ó, de hogyan is tettük volna? Hiszen
még gyerekek voltunk. A gyerekek olyanokon is össze tudnak veszni, ami egyáltalán
nem fontos. és oltári hülyeség. De most, nyolc év távlatából tudom, hogy ennek
így kellett történnie. Mindketten hibáztunk és ezt mindketten tudjuk, még ha ezt
nem is valljuk be egymásnak, se magunknak.
és amikor már végleg feladtam, amikor már azt hittem, hogy tényleg minden szálat
elvartunk, amikor én már elkezdtem lezárni és úgy éreztem az évek alatt
jól odamondtuk egymásnak, s ezáltal megtört valami végleg, akkor újra
felültünk a már jólismert körhintára és talán most felnőttünk. Felnőttünk és
szépen lassan,de biztosan lépünk tovább sebek, harag és tüske nélkül.

***

Emma

Becsukom a könyvet, gondosan elrakom és most tudatosul, hogy én nem hagyhatom veszni

Ricsit. Mit nekünk távolság, meg ez az egész egyetem miatti macera? Már nem
egy kapcsolattartási csevegő létezik a világhálón, ideje kicsit azokat is
beizzítani. Na persze, ha ő is így gondolja.
A csomagjaimat kipakolom és közben szuggerálom az ajtót, amin ott a szobatársam neve, de
ő még sehol. Holnap kezdünk és már azon gondolkozom, mit vehetnék fel, a telefonomra téved a tekintetem, ami
világítva jelzi, hogy értesítésem jött. Ennyire elmerengtem volna, hogy nem hallottam?Lerakom
a laptopom és leülök vele szemben, miközben olvasom az üzenetet, Betti írt.
"Elolvastad már?
"Persze, de azért vannak kérdéseim."
"Valahogy éreztem! Hát ide velük."
"A többi srácot miért nem nevezted meg?"
"Nem akartam. Csak gondoltam leírom a történetet,úgy is az a fontos."
" és azzal a sráccal mi lett, akinek úgy odavoltál az akcentusáért?"
"Remélem jól van. Próbáltunk barátként működni, majd aztán megpróbálni együtt, de a távolság miatt a kommunikáció
szépen – lassan meghalt. Egy időre, évekre.. Aztán most újra
beszélünk."
Jaj ne! Most aztán sikerült elültetnie a bogarat a fülemben. Leraktam a telefont az
íróasztalra és elrévedtem, amikor pittyegett és rezzent
is, ez visszahozott a jelenbe.
"Hahó, rendben vagy?"
"Igen, persze. Csak ugyanezzel küzdök."
"Ezzel nem azt mondtam, hogy akkkor neked ne működne. Azt mondom, hogy baromira
kell szeretnetek egymást ahhoz, hogy minden apróságon túl lendüljetek, hogy semmin
ne akadjatok fent és legyen türelmetek megvárni azt, hogy
el kkezdhessétek közösen. De ide tényleg a nagy szerelem kell. Az a
szerelem, amiért bármit megtennél, hogy a tiéd maradhasson."
"Mintha tapasztalatból beszélnél."
"Mert így is van."
"Láttam a szemedben a fájdalmat. Mintha valamit még nem írtál volna le."
"Sok dolgot nem írtam le. Rengeteg momentum kimaradt, az is, amikor
elindultam a változás útján, amikor egy olyan srác jelent meg az életemben, aki
próbált színt hozni a napjaimba, amikor már kizártam az érzelmeket. Kimaradt a
felnőtté válásom, hogy hogy vetettem
véget egy olyan kapcsolatnak, aminek nem láttam értelmét
és nem érdemelte meg, mert szeretett. Hiszem, hogy
nincs intézetlen számla és a sors mindent visszaadott nekem, amit
tettem másokkal. Jót és rosszat egyaránt. Kimaradtak
dolgok, mert már nem számítanak. Mert az életembe
egy hatalmas változás állt be."
"S most? Most mit lehet rólad tudni? Új párod van?"
"Azt hiszem felnőttem ahhoz, hogy megtanuljak kompromisszumot kötni, néha
félretenni a büszkeségem és engedni, ha már ő is enged valamiben. Most nincs. Folyamatos harc ez
is, ahogy az életben maradás is. De onnan tudod, hogy megtaláltad, hogy olyan ő neked, mint
a levegő. Ha nincs veled, nehéz a lélegzet. Mindenhol csak keresed. Nem
szárnyakat ad neked, hanem ő repít téged. és amikor zuhanni készülsz, nem zuhan veled, hanem
elkap, amikor zuhannál.
De figyelj, nem lakom messze az egyetemedtől, holnap délután óráid után leülünk egy kávéra? Úgy
érzem, volnának még kérdéseid."
"Hogyne, értekezünk rendben?"
"Rendben. Puszi."
Elolvastam újra, meg újra és
újra. Néztem ahogy lelép és megkerestem ricsit, akitől jött is az üzenet, s
nekem egyből megdobbant a szívem. Hát ő is pont most gondolt rám?
"Szia, milyen az első napod? Bocsi, hogy nem mondtam a barátnődet."
"Szia, még senkit nem ismerek, de már is visszavágyom,semmi baj, találkoztam vele."
" és jól vagy?"
"Igen, jól vagyok azt hiszem."
"Miért vágysz vissza?"
"Mert hiányzik a bár. Onnan is egy srác."
"Tanulnod kell."
"Tudom."
"Holnap találkozunk, mikor végzel az egyetemen?"
"Háromkor, de hát hogyhogy?"
"Ne kíváncsiskodj."
"Rendben, nem teszem. De hallod?"
"Mondd."
"Nem jó egyetem után. Esetleg... Este? Kérek kimenőt és izé. Beülünk valahová?"
"Ok és, de. Kivel találkozol?"
"Bettivel."
"Akkor este! Jó éjt."
"Jó éjt." – küldtem vissza, aztán hallom, amint beesik valaki az ajtón, s kezet nyújt.

– Helló! – csicseregte. Dallos Mónika vagyok, bocsi a kései beesésért, csak
hát jó messziről jövök. Ó, köszönöm, hogy hagytál nekem
helyet, az előző koliban mindig összevesztem a szobatársammal, mert
konkrétan kitúrt. – Mondta el egy szuszra.
– Helló, Innocenti Emma vagyok, és még jó, hogy hagytam neked helyet, velem ebből nem lesz vitád, én
kis helyen is elférek. – fogadtam el a felém nyújtott kezet és megráztam. – Pakolj ki
nyugodtan, szólj, ha segíthetek.
– Köszi! De nem kell, azt hiszem majd holnap pakolok, látom, hogy álmos vagy már, mellesleg
vár a barátnőm, majd bejövök, nem láttad valahol a kulcsom?
– Az asztalon – mondtam és néztem az apró lányt, a
mogyoróbarna szemével, a hátközépig érő egyenes
szőke hajával, és azon morfondíroztam, hogy tényleg ennyit tud beszélni? Honnan
van ennyi energiája?
– Megvan, akkor majd jövök, ó és ne foglalkozz a
telefonommal ha rezeg – mondta és az ágyra dobta. – Csak a volt pasim lesz, aki
totál nem érdekel már, ugyanis megcsalt, pedig úgy volt, hogy jön és
akkor együtt kezdjük az egyetemet. Na mindegy, nem is tudom most miért mondtam el ezt neked, akkor
majd jövök, szia! – köszönt el és közben pörgette az ujján
a kulcskarikát, nyitvahagyta az ajtót, aztán ellibegett a kis tornacsukájában.

Kulcsra zártam az ajtót jobb félni mint megijedni alapon, aztán ránéztem az órára, ami 20.30–at mutatott és
kerestem a komódomban egy könyvet, amit direkt raktam oda, hogy akkor elkezdem olvasni.

***

Emma

Vége az óráimnak, s a kávézóba tartok, amit megbeszéltünk. Izgatott vagyok, szinte egész végig ezen járt
az agyam, és nem is tudom miben reménykedem.
Folyton elcsodálkozom a Pesti forgatagon, anyira érzem, hogy nekem itt a helyem. Itt érzem
magam otthon, ez valami csodálatos! Pozitív vagyok és tudom, hogy valami új
vár rám. Lassan a kávézóhoz érek, s remeg a gyomrom, annyira görcsben
van! Benézek az ablakon s látom, hogy Betti ott
van már.

***

VÁLTOZÁS

Betti

Csak ülök s hallgatom a kávézó zajait, miközben közeledik valaki felém.
– Jó reggelt hölgyem, mit kér?
– Egy kávét legyen szíves.
– Milyen legyen?
– Latte. Köszönöm szépen – mondtam és hallottam léptei távolodó zaját.
Tördelem az ujjaim, érzem Emma parfümjének illatát, amint fölém hajol, s megpuszilja arcom.
– Szia – mondtam mosolyogva.
– Szia – mosolygott ő is.
– Kérdezz nyugodtan szinte érzem, hogy vibrálsz.
– Rendben.
Van olyan az életedben, aki valahogy visszakerült a múltadból?
– Igen, van. Három is. Az egyik akkiről nem írtam, őt én nem tudtam úgy szeretni ahogy azt ő
megérdemelte volna. Sokat bántottuk egymást, főképp én. Sajnos.
– Miért?
– Mert azt hittem, hogy szeretem. Azt hittem vele túl tudok
lenni az előzőn,miközben nem vettem észre, hogy ezzel fogom igazán megmérgezni ami
köztünk volt. Először még csak barátok voltunk.
– De nem tudtál túl lépni vele.
– Nem s ezért nehezen is engedtem el, mert a végsőkig hittem. Szerettem én, de nem olyan hévvel. Az előző
valahogy mindig visszakerült a képbe.
– és mi lett a vége?
– Az, hogy beláttam ennek így nincs értelme. El kell engedjem. Pedig
ő sem szerette volna, hisz szeretett.
– Akkor ez mély nyomot hagyott benned?
– Kudarcnak éltem meg. Annyira szerettem volna, hogy működjön. De annyira
más volt mint én, lehet ezért nem is működhetett volna.
– Na és hogy került vissza az életedbe?
– Úgy, hogy elengedtük a sérelmeket. Most már csak haverként szerepel, néha
értekezünk, hogy mi újság de egyébként ennyi.
– Na és a másik?
– A másik az előző volt. Ő kilépett az életemből egy lány miatt, majd aztán
mégis amikor már megbocsájtottam amikor már elfogadtam, egyszer csak megjelent.
– és most? Milyen érzés ez neked?
– Már semmilyen. Volt olyan időszak, amikor azt hittem, újrakezdhetjük. De
rá kellett jöjjek, ez már nem az a srác, akit akkor megismertem és megszerettem. Azt
hiszem most fordult a kocka, de elmúlik. Ahogy nálam is elmúlt.
– Hú. Na és a barátnőd?
– Na, ez egy nehéz kérdés. Változunk, ahogy minden változik körülöttünk. Én is változom sokat.
– Erről nem beszélnél többet igaz?
– Nem, de annyit mondhatok így lezárásképp, hogy Vannak dolgok, melyeket a végtelenségig lehetne húzni, csakhogy tökre felesleges. Időpazarlás. A megváltoztathatatlant
nem lehet megváltoztatni, görcsösen ragaszkodni nem szabad mert lemaradhatunk valami
újról. Valami csodálatosról. Valami visszahozhatatlanról, megismételhetetlenről. Mindig
csak előre! Mi is megyünk előre. Hol együtt hol külön, de
valahol mégis csak találkozunk, aztán folytatjuk ahol abbahagytuk. és
ez így van jól.
Na és az akcentus? Vele mi van? Mit lehet róla tudni?
Ó, az akcentus. Khm – fészkelődtem. – Bárcsak ment volna. Elengedni őt teljesen. Megengedni, hogy csak
egy szép emlék lehessek neki. Megérdemli, hogy
boldog legyen, hogy ne kuszáljak össze semmit a puszta
jelenlétemmel. Igen, megérdemelte volna. De nem ment! Nekem is szükségem
van rá. és ha ettől önző is vagyok, vállalom. Mindig is
az volt. Szükségem volt rá. Mert joban ismert, mint Bárki. Mintha visszamentem volna
az időben, úgy kezdtem el írni mikor volt bátorságom megkeresni, Úgy indultam neki, hogy most
vagy soha. és ha nem ír. Ha elküld, azt is értem. Már nincs mit veszítenem, hisz
akkor én őt ott elvesztettem. Így éreztem! De amikor Válaszolt, én ott az a lány voltam akit
megismert. Az a lány, aki semmiért nem adná azt, amit akkor érzett, amikor
kitüntetett a figyelmével. Amikor éreztem, hogy fontos vagyok neki. S most
az a lány vagyok, aki noha túlagyal, hagyom őt szárnyalni. Megélni a
pillanatot, a saját útját járni. Szeretnék mellette lenni még
ha a távolból is, vele örülni, újra vele nevetni, közel érezni magamhoz. Tudtam
abban a pillanatban, az a kötelék ami köztünk van, az mindennél, még nálunk is
erősebb. Vannak olyan érzések, amiket nem
lehet és nem is tudunk megmagyarázni. Talán jobb is. Csak két ember érezheti, két ember akik
jóban rosszban együtt voltak és remélem lesznek is. Ha egy szomorú napon vagy túl, ő
megmosolyogtat. Mert ő ilyen! S, hogy mi lesz a jövőben? Egyet biztosan tudok:
igyekszem mellette maradni. Bármit is hozzon az élet!
Mi lenne ha? Mi lett volna ha? Mi lesz, ha? Megint
próbálom irányítani, kordában tartani az érz éseim, nevén nevezni, szabályokat állítani, érveket és tényeket közölni. Megtanulhattam volna
már, hogy nála nincsenek szabályok. Nem
létezik. Mert valami lehet máshogy alakul, amitől újra agyalhatok. Végeérhetetlen kör.
Hallom, hogy kortyolgatja a kávéját, feszeng de nem mer kérdezni.
– Bátran – bíztatom.
– Khm. Izé. Láttam pár interjút veled. Van valaki, akiről nem beszéltél a könyvedben, de a fiadról az interjúkban sokat.
– Na igen. ő egy könyvet megérne! Szakítottunk mikor kilenc hetes terhes voltam. Bizonyos okokból egyszerűen muszáj volt! A fiam jól léte s, hogy mindene meglegyen volt a tét.
– Miért kezdtél el könyvet írni? Mármint a vonaton a múlt. Hogy jött?
– Elképzeltem, hogy egy vonatra felteszem a múltam s az embereket, akiket szépen – lassan elengedtem. Nekem
ez egy terápia volt, egy megnyugvás, egy vigasztalás. Szépen – lassan közben rájöttem
dolgokra,amik megkönnyebbítették az elfogadást. Ez az életemnek egy szakasza, amit egy képzeletbeli vonatra tettem fel
és elküldtem jó messze, megköszönve neki/nekik, hogy szerepeltek benne s ezáltal lettem
az, aki most vagyok. Hiszem, hogy vár rám valami új. Nagyon álmodozó vagyok, ha
valaki megkérdezné tőlem mire vágyom leginkább, csak azt mondanám: Valami
újra, valami megfoghatatlanra. Megnyugvásra, változásra s közben valami
pörg ésre is. Szeretem a változatosságot! Azt mondják, nehéz
velem kijönni. Én azt mondom, nem nehéz. Csak meg kell érteni, belém látni. Elfogadni, szeretni. Ha
nem beszéljük egymás szeretetnyelvét, hogy akarjuk a másikat érteni, s hogy mire vágyik leginkább?
– Vannak most terveid?
– Terveim mindig vannak. A megvalósítással vannak gondjaim.
Amikor megírtad a könyvet, milyen érz ésekkel fejezted be?
Megkönnyebbültem, hogy mennyi mindent hátrahagyhatok, s közben nem felejtek. Mert sosem
szabad elfelejteni honnan indultunk. Hiába mondtam én a szeretteimnek mi zajlik abban a pillanatban
bennem, nem segített. Tudtam, hogy nekem erre van szükségem.
– Nem féltél, hogy rálelnek akiknek szól?
– Nem. Igyekeztem úgy írni és csak olyanokat, ami nem sértheti őket. Nem
az ő lejáratásuk volt a cél, hanem az én lelkibékém. Nem írtam
olyan dolgokat, amik túl személyesek, mármint az ő részükről. Nem hiszem, hogy
lenne miért haragudniuk. Más néven futnak, nem sokan tudnak róluk, csak
olvasni lehet maximum nehéz esetleg kellemetlen, hogy mit éltem át velük
vagy általuk.
– Khmm – vannak kimaradt jelenetek?
– Vannak – mondtam elgondolkodva. – Meg is osztok veled párat...

A kiközösítés

Betti

Gondolom megvan az amikor kiközösítenek valamiért. Mert csálén állnak a fogaid, vagy
nem úgy hordod a hajad, mert más az egyéniséged, fura ruhákban mászkálsz?
Na. Nekem is!Viszont én azért lettem kiközösítve, mert túl komolyan fogtam fel mindent. Túl értem a koromhoz
képest. Kegyetlen volt hallani más szájából amit már amúgy is tudtam. Más vagy!
Tényleg más voltam. Kerestem a helyem, egyedül voltam mint a kisujjam.
Mit akar egy gyerek? Megfelelni másoknak. Nem kilógni a sorból.
Kisvárosi lányként folyton javítottak nyelvtanilag, főleg a tanárok. Mára már hálás vagyok, de akkor nagyon feszélyezett. Itt is csak azt éreztem, hogy más vagyok, kilógom a sorból.
Mikor elkezdtem a második osztályt, a tanárom nagyon magabiztos, karakán nő volt. Én nulla önbizalommal álltam előtte, magamon érezvén a tekintetét emelte meg a hangját, hogy
– Micsoda? Nem értem amit mondasz, hangosabban!
Én meg hát. Még halkabban beszéltem.
Ahhoz képest, hogy nem jártam ki nagyon az osztályból csak azokkal akik időközben a barátaim lettek, szárnyrakeltek a pletykák.
Bullying online Áldozataként fogalmam nem volt mit csináljak. Szóltam a szüleimnek, csak jobban el durvult. Pedig talán egyedül is tudtam volna kezelni, ha akkor van önbizalmam. Eléjük állni és jól beleröhögni a szemükbe, ehelyett bebújtam az osztályba, a mosdóba sírni.
Csak azt vettem észre, hogy egyretöbben kerülnek, utálnak mert adtak a szárnyrakelt pletykákra amikről később kaptam képet.
Amikor észrevettem, hogy többben súgnak össze a hátam mögött, bebújtam a csigaházamba. Pedig olyan jó lett volna eléjük állni!
Volt idő, amikor érdekelt. Volt idő, amikor utáltam az egészet. Utáltam ott lenni, utáltam érezni a megvet ést, csak úgy áradt a diákokból!
Most ha megtehetném, úgy odaállnék! Nem külön, egyben mindenkielé és sorban kérdezném meg mindenkitől. Nem hallkan, nem suttogva, jó hangosan, magabiztosan.!
Miért mondasz olyat ami nem igaz? Te miért terjeszted? Te miért hiszed el?
Miért könnyebb véleményt formálni rólam ismeretlenül, miért nem ismersz meg előtte?
Utálj nyugodtan, mert ezekszerint valamit jól csinálok! Mert tudod ami akkor bántott, ma már csak szánalmat kelt bennem! Imádom a fanclubom! De ha valamit tanácsolhatok, fogadd el magad, szeresd magad!
Mert én szeretem magam és nem érdekel mit mondasz rólam, mert aki nem veszi a fáradtságot, hogy megismerjen, azzal miért kéne foglalkoznom?
Tudod hány napot örlődtem azon tizenévesként, hogy mit csináltam rosszul? Hogy nem is ismersz én sem téged mégis oknélkül bántasz?
Nem baszdmeg fogalmad nincs! Nincs és nem is lesz, mert ennek az időnek is vége!
és te, akit a barátomnak hittem. Akivel egy chipsszen is osztozttam. Mondod rám azokat a csúnya szavakat majd eltűnsz? Talán jobb is így, többet néztem ki belőled.
Csak egyszer állhatnék elétek és mondhatnám, hogy nem baj, megbocsájtok! Mindenért. és nem, nem miattad, Magam miatt!
Mert nekem lett könnyebb, én lettem jobb és több általa!
Köszönöm, hogy bántottál, csak erősebbé tettél. Köszönöm a csúnya leveleket, megtanultam, hogyan ignoráljam az ilyesmit. Köszönöm, hogy kamubarát voltál, megtanítottad, hogy a barátokat engedjem közel de az ellenséget még közelebb!
Köszönöm, hogy nem vagy őszinte, megtanultam, hogy vigyáznom kell veled. Köszönöm, hogy elhittél minden kamu szót, megmutattad miért ne nyissak feléd.
Köszönöm, hogy a tudtod nélkül építettél, mert ahogy nem tudtad a te kis szórakozásod annó mit okozott, úgy azt sem, hogy később hatalmas lelkierőt kapok általa!

Ami a legszomorúbb, hogy olyan barátot veszítettem el, akivel szinte felnőttem, mert ő is ment a többség után. Sőt, nem is egyet. Kettőt, de talán visszakaptam az egyiket, mert felnőtt. és végre meghallgatott, meghallgatta az én szemszögemet is.
***

Új kezdet

Emma

– Azta! – ültem letaglózva. Azért most már kezdek érteni úgy mindent.
– Sajnálom, hogy nem voltam veled – mondtam.
– Nem haragszom. Ennek így kellett történnie – mosolygott.
– Köszönöm, hogy válaszoltál a kérd éseimre – álltam fel.
– Nagyon szívesen – fogta a fehérbotot és kisétáltunk az őszi napsüt ésbe.
– Hát akkor. Találkozunk még gondolom – adtam két puszit.
– Minden bizonnyal – sétált el.

Bandukoltam a Ricsivel megbeszélt helyre, természetesen a kimenőt megkaptam. Még mindig csodálkozom ezen
a nagy városon, folyamatosan fikszirozva a gps–t, hogy el ne tévedjek. Egy
trolira kéne szállnom, itt azt mutatja. Elkezdett rezegni a kezemben
épp időben, Ricsivel a kijelzőn.
"Hallod? Kapcsolok kamerát" – mondtam a fejemet ingatva.
"Na, hol vagy?" – kérdezte a kamerába bámulva.
"Azt írja, hogy trolival jutok el hozzád" – sóhajtottam.
"Maradj ott, jövök" – mosolygott.
"De..." – kezdtem, de leintett.
"Kocsival vagyok" – nyomta ki.
Behúzódtam egy bolt mellé és onnan néztem a nyüzsgő várost, miként van teli élettel még nyolc után is. Hallottam, hogy Ricsi két kicsit dudált és kibújtam a bolt takarásából. Elkezdtem integetni mint egy idétlen, majd
rohantam feltépve az anyósülés felőli ajtót, mire egy
csúnya pillantást kaptam válaszul. Abban a pillanatban azomban nem érdekelt, mert örültem, hogy a
honvágyam közepette látok egy ismerőst.

– Hahó! – köszöntem felvidulva.
– Szia – ölelt meg áthajolva a konzolon.
– Láttad ma Lillát? – kérdeztem agódva.
– Igen. Üdvözletét küldi és azt mondta, hogy ne
aggódj csak érezd jól magad, mert ő is azt teszi. Jó fiúk vannak az egyetemén.
– Hmm, tipikus Lill – vigyorogtam.
– Nos, megyünk akkor mekibe, vagy kocsikázzunk? – indította be az autót.
– Hogyhogy ilyen járatos vagy pesten? – vontam fel a szemöldököm.
– A szüleim ittlaknak – vigyorgott.
– Á, most már értem. Elég hülyén vettevolna ki magát, ha az éjszaka közepén kocsikáztál
volna vissza kisvárosunkba.
– Ami azt illeti volt már rá példa – mondta hanyagul.
– Vita a szülőkkel – értettem meg azonnal.
– Ja – hagyta rám.
– Kocsikázunk – válaszoltam a kérd ésére.
– Szóval igazából azért jöttem... Khm – kezdett bele, nekem pedig felszaladt a szemöldököm.
– Igen? – biztattam.
– Szeretnélek komolyabban megismerni. Nem megy ki a fejemből ahogy néztük egymást a bárban – pirult el.
– Gondolod, hogy működhetne? – piszkáltam a biztonságiövet.
– Már miért ne működhetne? – pillantott rám. – Attól, hogy egyetemre jársz még ne feledd, hogy bármikor jöhetek a szüleimhez és akkor miért ne látogathatnálak?
– Igaz – sóhajtottam.
– Meg aztán ott a hétvége is. Együtt mehetnénk haza.
– Várj, hétvégén nyitnál ki csak? – lepődtem meg.
– Miért ne? – vonta fel a szemöldökét.
– Nem vesztenél vendégeket?
– De, valamennyit biztosan. Maradjunk annyiban, hogy ez
nekem nem kiesés – mosolygott úgy, hogy a szemét is elérte.
– Értem – pirultam. – Hát. Adhatunk ennek egy esélyt.
– Azt mondod?
– Miért ne? – néztem rá félve.
– Oké, holnap találkozunk – mondta. – Megmutatom a kedvenc helyem.
– Benne vagyok – szálltam ki, mert időközben visszahozott a kolihoz.
– Ennek igazán örülök – mondta, miközben kiszállt és megölelt.
– Köszi a fuvart – öleltem vissza én is.
– Semmiség – koppintott az orromra egyet.

Csak néztem ahogy elhajt és azon gondolkodtam, hogy egy új kezdet vele és, hogy ennek mennyire örülök. Előkaptam a kártyám, amivel beengedtem magam a campuson, majd
kerestem a másikat, miközben elindult velem a felvonó a kolihoz.

– Hahó, hát itt vagy! – Csicseregte a szobatársam, én pedig ijedtemben elejtettem a kulcsom.
– Helló – ingattam a fejem, s közben elkezdtem tusoláshoz készülni.
– Láttam, hogy nem vagy a koliban, ezért gondoltam, hogy
itt leszek a szobában, míg nem jössz. Remélem nem gond, a barátnőm nemsokára
úgyis hív és akkor átmegyek, nem nagyon foglak zavarni. Ja, tegnap
keresett ekszem? Nem is tudom miért kérdezem ezt tőled, nem hiszem, hogy az én
telefonom nézted. Tiszta hülye vagyok – hadarta, én pedig elindultam
fáradtan tusolni.
– Egyébként csoda, hogy nem megyek az agyadra, tudom, hogy rengeteget beszélek. Nem
is tudom miért fecsegek annyit, de jól esik, hogy érdeklődve hallgatsz és nem
szólsz rám, hagysz engem kibontakozni. A régi sulimban a volt szobatársam folyton
rám szólt, azt mondta már teljesen ki van tőlem és füldugóval jött a szobába amikor
tudta, hogy ott vagyok. Olyan szomorú voltam, mert
szívesen beszélgettem volna vele is, úgy mint most veled. Te nagyon rendes
lány vagy – mondta el pár levegővétellel.
– Figyelj a barátnőddel hogy néz ki egy beszélget ésetek? – hadartam el félve, hogy megszakítja a kérd ésem.
– Hát én folyamatosan csak beszélek és beszélek, de ő már megszokta, csak ingatja a fejét. Azért
hívom ingaórának. Vicces nem? Jaj látom nem vitted a fésűd kéred az enyémet?
– Nem köszi, majd kimegyek érte – válaszoltam.
– Én már zuhanyoztam, ázz nyugodtan amíg csak szeretnél. Tök jó, hogy minden szobára van egy fürdő
nem? A régi sulimban közös volt minden lánnyal, szörnyű volt.! Megkellett
várnom, míg valaki végez, vagy nekem hamarabb fel kellett érnem a vacsorából, hogy én zuhanyozzak előbb. De olyan is
volt, hogy valaki előbb ért fel és várnom kellett rá. Majd aztán annyira zuhanyoztam, hogy azt vettem észre, már
nincs melegvíz.! és voltak páran, akik zuhanyoztak volna szívesen. Úgy mentem ki, mintha nem én használtam
volna el az egész melegvizet és közben bűntudatom is
lett. Jaj képzeld, most nézem az olvasatlanokat, írt ekszem. Mit gondol? Hogy
majd visszafogok írni azokután, hogy megcsalt? Vele akartam kezdeni ezt az évet, vele lettem
volna itt.! Erre itt vagyok totál egyedül és egy lánynak panaszkodom, akit szinte nem is ismerek.
– és vele hogy nézett ki egy beszélget ésetek? – ültem az ágyra még vizes hajjal.
– Hát nála sem másképp. Folyton azt mondta, hogy a fecsegő madárka. Csak
mondja és mondja. Sosem hagyja abba.
– Van olyan, amikor nem beszélgetsz szívesen?
– Amikor rossz a kedvem. Akkor nem szeretek fecsegni. Tényleg láttam, hogy van közös
óránk. Tök jó lesz! Ülsz majd mellettem?
– Melyik óra?
– Algebra. Majd figyeld, hogy kikészítem a tanárokat a dumálásommal!
– Huncut lány vagy te – mondtam mosolyogva.
– A folyamatos locsi–fecsivel űzök el minden nem
kedves embert, mert csak a nagyon türelmes emberek maradnak mellettem és te az vagy, úgyhogy átmentél a
teszten – vigyorgott.
– Óh, köszönöm – lepődtem meg. – és ez mit is jelent?
– Hogy kevesebbet fogok beszélni ezzel terethagyva neked, hogy beszélhess – jelentette be ünnepélyesen.
– Hát köszi – nevettem fel őszintén.

Beszárítottam a hajam, átmentem rajta a kefével kétszer, majd simának ítéltem meg. Nagyon fáradt voltam, így
csak elhúztam az értesítéseket, mert úgy voltam vele, hogy holnap is van nap és
válaszolok mindenkinek. Leraktam a telefont az éjjeliszekrényemre, majd
azon gondolkodtam, hogy tényleg működhet Ricsivel? Nem beszéltünk meg újabb
napot de már most tudom, hogy holnap újra találkozunk. Szöget
ütött a fejemben amit üzent Lilla és egyből felkaptam a
telefont. Este 10.30, ami pont nem érdekelt mert tudtam, hogy nem fog
haragudni, ha álmából is zavarom őt fel.

"Szia édesem" – üdvözölt álmos hangon.
"Sziaa" – minden rendben? – kérdeztem aggódva.
"Ühüm, csak épp aludtam" – mondta bosszúsan. – Oh, ott volt Ricsi?
"Igen, de nem ezért hívtalak.
"Eeem!" – tudom – sóhajtott.
"Nem ugye?" – vontam fel a szemöldököm a kamerába.
"Nem számolom a kalóriát" – dörzsölte a szemét. – Tudom, tudom. De
ne aggódj, túlságosan szeretlek ahhoz, hogy visszaessek – mosolygott.
"Jól ismersz" – helyeszkedtem el a puha matracon.
"Jó a koli?" – kérdezte.
"Aha, van egy szobatársam is." – mutattam körbe gyorsan a helyet.
"Jó" – mutatta ő is gyorsan.
"Neked is van szobatársad ahogy látom" – mosolyogtam.
"Igen. Ő nagyon csöndes, mintha itt sem lenne."
"Hát én fordítva tudok erről beszámolni" – néztem a szobatársam alvó alakjára.
"Ejha" – nevetett halkan.
"Holnap beszélünk?" – kérdeztem.
"Sima" – mondta.
"Akkor holnap" – intettem.
"Holnap" – küldött egy puszit.

Csak nézem a diákokat, ki a fatörzsének dőlve, ki csoportokba verődve
eszegeti a kis szendvicsét azt kívánva, bárcsak a menőkhöz tartozna. Komótosan lépkedve
élvezve a napsütést hagytam ott a bagázst, a kapunak
dőlve vártam Ricsit, aki azt üzente mindjárt itt lesz. Egy lányt
vettem észre, aki elnyomta a csikket a kapura felszerelt hamutartóba, s megszólítottam.

– Szia – léptem oda mellé.
– Szia – rezzent össze.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Kaptál egy sms–t te is nemigaz?
– Milyen sms–re gondolsz? – kérdeztem kíváncsian.
– Amikor jöttél a campusra – mondta.
– Ühüm, azt hiszem emlékszem – kutattam a fejemben.
– Na, én is kaptam – mondta dühösen.
– és te tudod ki küldte? Én nem kutattam, de megvallom azt hittem egy ismerősöm szórakozik.
– Nem, még nem tudom, de kiderítem.
– Hahó, csajok! – lépett elő egy srác a semmiből.
– Hahó! – utánoztam.
– Hallom az Sms–ről beszéltek – vigyorgott.
– Ja – nézett rá a lány.

Megnézem a lányt, aki most úgy állt, mint aki aban a pillanatban harcra kész
lenne ha megkívánná a helyzet, a haját ami a földet súrolta volna, ha
nincs befonva, a zöld szemét, ami most dühösen villant, a piros shortját, a
fehér haspólóját, s a köldökpiercinggjét.
–A hajad festett szőke? – kérdeztem kíváncsian.
– Igen – mosolygott rám egy pillanatra. – Szóval mesélj
nekem, miért is rondítottál a beszélget ésünkbe? – vette fel újra a fonalat.
– Én írtam nektek. Nem voltatok a gólyatáborban? Nem hát – válaszolta meg saját kérd ését.
– Mi köze ennek a gólyatáborhoz? – kérdeztem most már kíváncsian.
– Amikor jelentkeztek ugye megkell adnotok a telefonszámotokat és akkor… Na mindegy mi azt elloptuk – hintázott a sarkán szégyenlősen.
– Mi értelme volt? – vigyorgott a lány.
– Viccnek szántuk. De csak én tudom a telefonszámokat, nem adtam ki senkinek – mondta szemlesütve.
– Lehetne, hogy ne is add tovább? – kérdeztem dühösen.
– Igen. Eredetileg nem is akartam benne lenni ebben az egészben, csak
azt mondták ha nem csinálom elégetnek valamit ami nekem fontos volt.

Jól megnézem magamnak a markáns arcát, a modelleket megszégyenítő alakját, a barna haját, a
kék szemét. és egyszerűen nem értem, hogy miért megy bele
hülyeségekbe, ha nem csinálja szívesen. Hisz a
menőkhöz tartozna, akik látszólag nem fogadták be.
– Na jó nekem mennem kell – mondta a lány és visszament a campusra.
– Nekem is, itt egy jó barátom – néztem rá.
– Rendben – mondta szomorúan.
– Megtudtad a számom, ha szeretnél segítséget, vagy bármi. Csak hívj fel – nyújtottam a kezem.
– Erik vagyok – nyújtotta ő is.
– Örülök – ráztam meg a kezét, majd elsétáltam a sarokig.

Talán megéreztem, vagy nem tudom,de ott állt a saroknál Ricsi, aki kiszállt és gyorsan üdvözölt.
– Hát szia – vigyorgott rám.
– Hát szia! – mosolyogtam én is.
– Örülök neked. Na merre? – kérdezte kedvesen.
– Valami kajálda? Nagyon éhes vagyok! – mondtam, beszállva az autóba.
– Oksa, mehetünk.

A körforgalomnál megállva láttam Bettit, Ricsi rám nézett.
– Megállunk mellette? – kérdezte kedvesen.
– Igen – válaszoltam.
Odagurultunk mellé, majd lehúztuk az ablakot.
– Merre? – szóltam ki.
– Starbuckra gondoltam, inni egy kávét. Te hogyhogy autóval?
– Na gyere! – nyúltam a hátsóajtóhoz és kinyitottam neki.
Néztem ahogy összezárja a botját és beül.
– Szia, Ricsi vagyok – nyújtotta a kezét Ricsi hátra és szólt, hogy nyújtja a kezét.
– Szia, Betti vagyok – rázta meg a kezét kedvesen.
– Akkor kirakunk a kávézónál, mi pedig gurulunk tovább nem baj? – érintettem meg a vállát.
– Nem baj és köszönöm szépen – mosolygott.
– Mesélsz arról a barátodról akit visszakaptál?
– Hű – helyezkedett az ülésen. – Rendben. Valamiért megharagudott rám, amit
akkor még nem tudtam miért. Majd én csak őrlődtem mert észrevettem, hogy távolodik tőlem, hagytam hisz
mit tehettem volna mást? Aztán mikor a barátnőm összejött vele, próbáltam ismét
közeledni, de éreztem, hogy nem szívesen veszi. Aztán ő volt, akiért a barátnőm lemondott
a barátságunkról.
– Azta és ezt hogy viselted?
– Nem jól, de elfogadtam. Nagyon fájt – merengett.
– és aztán?
– Aztán évekkel később megnyugodott és elmondta mi volt a baj. Pont amikor már elfogadtam, hogy
hát igen a barátságunknak így lesz vége.
Szóval őt nem hagytam a vonaton – mosolygott.
– Elképesztő, hogy idáig eljutottál, hogy ennyi változást képes voltál elfogadni, büszke
lehetsz magadra – szállt be a beszélget ésbe Ricsi is.
– Köszönöm a bókot – mosolygott őszintén.
– Megjöttünk – szálltam ki, hogy megölelhessem és segíthessek neki.
– Köszönöm a fuvart – nyitotta szét a botját.
–Szívesen – nézett rá Ricsi.
– Ő kialakulóban? – Csukta be a kocsiajtót.
– Valami olyasmi – pirultam.
– Hát akkor majd beszélünk – sétált a kávézó felé.
– Majd írok – mondtam a távolodó Bettinek.

Miközben a kocsihoz sétáltam vissza, azon gondolkodtam, hogy mennyi minden történt velem. Hogy mennyire
máshogy állok mindenhez és milyen boldog vagyok, hogy visszakaptam
Bettit még úgy is, hogy tudom, már nem fogunk annyit
találkozni, de tudom, hogy számíthatok rá. és persze
ő is rám. Nézem Ricsit az ablaküvegen át és
tudom, hogy ő lesz a vonaton a kezdet! Szálltam vissza az autóba
és hirtelen ötlettől vezérelve odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.
Áthúzott a konzolon, az ölébe vett és elmélyítette a csókunkat. A nyelvünk vad táncot járt,amíg már azt
sem tudtuk, ki kezdte a csókot. Annyira ismerős volt, mintha egész életünkben ezt csináltuk volna!