És csak ülök az ágyon összekuporodva laptoppal az ölemben, a fiam szuszog mellettem, újabb év, ami elsuhant felettem. Tavaly ilyenkor még azért nem tudtam aludni, mert utolsó trimeszter, nagy pocak, és iszonyatosan melegem volt, s most a kezem pedig jéghideg. Igazából az életemben szinte minden rendben, még sem tudok aludni. Gondolatok lavinája árasztott el, hiába próbálom csendesíteni, nem megy. Eszembe jutottak az évek,melyek árán lettem az aki most vagyok. Emberek, akik mindennél fontosabbak nekem, még sem lehetnek ma velem. Emberek, akiket hagytam, hogy ki-be másszanak az életemben, és nem tudták ezzel mit tettek. Emberek, akik eltűntek - tanították meg, hogy akinek az életemben kell lennie, az bármi áron, úgy is ott lesz. Érzések, a pánikroham, annak leküzdése, hogy kire számíthattam abban az időszakban. Amikor terhes lettem, ki volt ott velem, hogy a kibaszott hercegnős álmoknak is van határa, hogy nem volt ott velem , hogy megoszthassam vele azokat a pillanatokat, amikor kettesben maradtam a pocakommal, és simogattam. Küzdöttem... akartam. Mindennél jobban akartam, hogy érdekelje, hogy elmondhassam mit érzek, mit élek át, hogyan fejlődik, és egyszerűen éreztem, hogy a falnak beszélek. Barátok hamarabb megkérdezték, szívhangot kértek, én pedig szépen - lassan felnőttem. Megfogadtam, ha nem érdekli a fia, én megteszek mindent, hogy kettő legyek egyben. És hogy szeretetben soha ne szenvedjen hiányt. Ha tudom, hogy mindezt egyedül élem át, nem vállalom be. Mert egy pici baba nem csonka családot érdemel. Amikor az álmodozó kislányra rászakad a valóság, az kegyetlen tud lenni. Úgy képzeltem, együtt hallgatjuk az első szívdobbanást, és ott lesz velem, amikor bizonytalan vagyok, s félek. Megfogja a kezem, és a fülembe súgja: -Végig tudod csinálni értünk... Volt idő, amikor nem tudtam szét választani az anyukát, és a kislányt, aki boldogan lettem volna egy picit még, amikor tejlázam volt, nem tudott cicizni, mindketten sírtunk, közben pedig boldog voltam, hogy velem van és minden rendben van. Próbálok szeretettel gondolni vissza, hogy amikor kérdezi tőlem hol van, ne dühvel, sértettséggel, és haraggal tudjak róla beszélni. Amikor hirtelen megjelenik az a személy az életedben aki egykor a mindent jelentette számodra, de az életetek teljesen megváltozott, mit teszel? Olyan könnyű lett volna elfutni, azt mondani, hogy ennek már nincs értelme, és élni az akkor már jól megszokott és felépített napokat, érzéseket, gondolatokat. Hisz minek egy plusz bonyodalom az életemben? De túl fontos nekem ahhoz, hogy csak úgy hagyjam az egészet a jól megszokott mederben. Félek, hisz olyan könnyű lenne elcseszni. Elzárni a gondolataim, ahogy az után tettem, miután kilépett az életemből. Olyan könnyű lenne önmagamnak is fájdalmat okozni azzal, hogy nem folytatom, csak mert akadályok gördülnek elénk.Csak mert történik valami, amit meg kell oldani. Minden egyes nap hegyet megmászni, keresni, beszélni. Felfedni az érzéseket, sebezhetővé válni. Azok a mindennapok, amikor azt hittem, hogy nem lesz kiút. A rohamok, a sírás, amikor azt éreztem, senki nem szeret, mindenki elhagy majd előbb vagy utóbb. A rossz álmok, s tudtam, hogy én vagyok az egyedüli, aki mindezt megállíthatja, senki nem segíthet. Büszkén nézek vissza, örömmel, de picit keserűséggel, hogy lehetett volna másképp is. Mégsem változtatnék semmin, főleg azon nem, hogy itt alszik mellettem a világom, akiért érdemes levegőt vennem minden egyes nap. Aki megtanította, hogy legyek anya, még ha néha úgy is érzem, hogy szar anya vagyok. Minden anya életében van egy ilyen nap, ill. periódus. Akiért felelősséggel tartozom, akinek szüksége van a szeretetemre a mosolyomra, a "megtudod csinálni!" érzésre,a biztonság érzetére, aki megnyugtatja, megmosolyogtatja, bátorítja. Néha úgy érzem, szét szakadok ettől a sok mindentől, az érzéseim elzárnám jó mélyre, de a fiam az, aki egyensúlyban tartja a világom. A ragyogó csillagom, az egyetlen akiről biztosan tudom, hogy itt leszünk egymásnak, míg az utolsó lélegzetem veszem. Egy újabb év, s a gondolataim lecsendesülnek, végre. Hagyom magamnak, hogy boldog legyek, hogy újra higgyek, és hagyom, hogy törődjenek velem, hogy szeressenek. Hagynom kell, mert én is megérdemlem. Aki a legtöbbet bántott, az saját magam voltam, és észre sem vettem. Mindig csak adtam, de sosem tudtam elfogadni amit kaptam,mert úgy éreztem, nem érdemlem meg. Nem szerettem magam. Hogy akartam, hogy szeressenek?... Most már tudom, hogy mi az amire szükségem van. Amit szeretnék, és időben azt mondani, hogy bezárom az ajtót, hogy kinyílhasson egy új, ha nem motiválnak, nem becsülnek, nem kommunikálnak velem. Mert megérdemlem.