"Csak várj még, csak szállj még..."

***

Emma

Ülök letaglózva, és nem tudok mit szólni. Könnyes szemmel kapom elő a telefont, mert látom, hogy hív Lilla. Kinyomom, és folytatom tovább az olvasást. Nem tudom letenni. Kell valami. Valami vidámabb, mert most órákig sírnék. Lapozok, és elolvasom a címet, aztán megtorpanok. Ez nem lehet szomorú!

Viszlát szív

Betti

4 évvel korábban

Kezdhetném romantikusan, vagy drámaian. Vagy drámaian romantikusan? Mindegy is, a vége akkor is ugyanaz. Vagy esetleg a végétől az elejéig haladva? Kezdem a megszokott módon. Majdnem az elejétől.
Már egy jó ideje készülődtem, mert tudtam, hogy találkozok vele. Vele, akit elég régóta utáltam, de aztán minden megváltozott. Lassan egy éve. Van az, amikor egy bunkó fiú megmutatja, hogy tud egészen kis angyal is lenni. De jó ez vajon? Nekem egészen imponáló volt. A kollégium az egy olyan hely, ahol akkor is engedélyt kell kérned,  ha eltűnsz mondjuk kaját venni. Ha nem bízik benned a nevelő, és nem vagy megbízható, akkor nem enged egyedül. Én mintakollégista voltam, így csak reméltem, hogy leenged
egy fiúhoz. Egy olyan fiúhoz, akire már nem is emlékszem, milyen volt pár évvel ez előtt, amikor még egy levegőt szívni is nehéz volt. Amikor elment, nem volt kivel oltogatnunk egymást. Szinte hiányzott. Befújtam magam utoljára, aztán lelibegtem hozzá az automatához.
- Szia - köszöntem vékony, még számomra is ismeretlen hangon.
- Szia - köszönt, és hallottam a hangjában a mosolyt. Közelebb léptem hozzá, és éreztem édeskés parfümje illatát.
- Hát, ez nem a chat - szólaltam meg, és megköszörültem a torkom.
- Nem, nem az - hallottam hangjában az érzelmeket.
- Egészen más - mosolyogtam.
- Igen. Sokkal másabb, és jobb - mosolygott ő is.
- Már nem akarsz megölni egy kanál vízben? - kérdeztem nevetve.
- És te engem? - nevetett ő is.
- Nem - sóhajtottam.
Beszélgettünk. Mindenről, és a semmiről egyszerre, és éreztem, hogy nálam boldogabb nincs a földön. Nem akartam mutatni, de ez nem volt egyszerű. Minden pillanatban megdobbant a szívem, ha láttam az üzenetét, a nevét a Skype-on, hogy engem kér fel hanghívásra... Úgy éreztem, különleges vagyok. És amikor megérintett beszélgetés közben, beleremegtem. Még soha nem tapasztalt érzések lepték el minden érzékemet, ilyenkor mondják azt hiszem azt, hogy lepkék bolondulnak a hasunkban, és én ekkor tudtam azt,
hogy elköszönhetek a szívemtől. Nem egyből történt, folyamatonként. Mint egy Cunamiként robbant be az életembe, felkapva az egekig, majd szárny nélküli zuhanással csapódtam vissza a földbe,és én időt sem hagyva magamnak takarítottam el pusztítása atomjait. Húztuk egymást, de soha nem tudtunk elköszönni egymástól. Szükségünk volt egymásra, mint növénynek a vízre. Annyira akartam utálni. Valamiért. Mindenért. Még az is jobb lett volna, mint a mindent felemésztő szerelem. Azt akartam, hogy megalázzon. Hogy okot adjon.
Hogy okot adjon az utálatra, de nem tette. Furcsa mi? Egy nő nem akarja, hogy megalázzák. De nem tudtam, miként utálhatnám meg.
***
Van az, amikor a nagy szerelmeddel elveszted az egyik legjobb barátodat, akire mindig számíthattál. Akit hívhattál hajnali háromkor, ő felvette. Felvette, és nem küldött el melegebb éghajlatra. És egyszer csak nincs. Nincs, mert elragadta egy másik. Most már más hívhatja fel hajnali háromkor.
Most így,lassan négy év távlatából rá kellett jönnöm, hogy ennél nehezebb megpróbáltatásom még nem nagyon volt az életben. Utálat? Ma már tudom utálni, de minek?
Egy pillanatra leálltam az írással, és sóhajtottam egy nagyot. Elvettem az almát, amit a párom behozott, aztán kimentem hozzá egy kicsit.
- Szomorú vagy - szólított meg, amikor meglátott. Maga mellé húzott a fotelba, és megpuszilta a homlokomat.
- Csak nehéz fejben visszalapozni a múltba - mosolyogtam.
- De már végeztél a könyvvel nem?
- De igen. Most egy másikat írok. Csak írás közben merengek.
- Hallgass zenét.
- Úgy nem tudok írni. Dekoncentrált leszek tőle.
- Akkor ne a múlton merengj. Nem szeretlek így látni.
- Csak gondolatban próbálom követni, hol járhat Emma a könyvben.
- Te álmodozó. Miért nem kérdezed meg inkább? Tuti, hogy a legfájdalmasabb pillanatra gondoltál. Látom - húzott magához.
- Nem sokára végzek. Csak várd ki a végét - mosolyogtam.
- És utána mi lesz? - kérdezte.
- Tisztaság a házban - álltam fel, odahajoltam hozzá, és csókot kezdeményeztem. Visszamentem a szobába, bezártam az ajtót, és elkezdtem az utolsókat írni.