Gondolom, senkinek nem kell bemutatnom milyen az, amikor rohadtul aludna még, de fel kell kelnie határozottan korán, hogy nem emberi időben, mert az lehetetlen. Kissé, vagy nagyon? De megkésve odaérjen.
Bohócokat megszégyenítő módon nézhettem ki, amikor próbáltam még csak az álmot kidörzsölni a szememből, és észhez térni, aztán rájönni, hogy miért is ébredtem én ilyen hamar.
A telefonom 6.20-at mutatott, amikor leraktam a komódomra, és eldöntöttem, hogy én most bizony kikászálódok az ágyból, hogy elinduljak az ismeretlenbe. Vagy legalább is a gardróbomig a ruhámért. Mert én az a lány vagyok, aki mindent utoljára hagy, így történt ugyan is, hogy a ruha nem szedte ki magát a szekrényből.
Végig néztem a fehérre pingált szobám falán, a régi posztereken, az íróasztalomon, a laptopomon, ami most várja, hogy menjen a táskába, és utazásra készen legyen, melyen oly sok emlék van, a székemen, mely a sok üléstől lassan szét fog esni. Amolyan elbúcsúzós szemlét tartottam, odaléptem a gardróbhoz, hogy szemügyre vegyem a még ott maradt ruhatáramat, aztán megakadt a szemem egy v nyakú fehér pólón, és egy fehér sorton. Ma fehérben leszek, noha utazáshoz nem pont ez a legszerencsésebb.
Nem, mintha nagyon érdekelne. Engem soha nem érdekelt, hogy mit gondolnak a ruházatomról, vagy éppen rólam. A lényeg, hogy jól érezzem magam a bőrömben.
Gyors arcmosás, fogmosás, selyem, hajkefe. A hajam még az, amivel határozottan gondom szokott lenni. Még csak kivasalni sincs időm, fekete fürtökben jön le a vállamig. Ez bizony csalóka, mert ha meghúzzák, sokkal hosszabb.
6.30. Na, itt van az, hogy bele kell húznom, ha megszeretném enni az isteni palacsintát még az asztalnál, amit anyu süt, szinte érzem az illatát, és végszóként a gyomrom is jelzi, hogy ő bizony éhes.
Belenézek a tükörbe, és elfogadható, amit ott látok. Zöld szem, ami alól most tüntetem el a tegnap este karikáit, kerek arc, telt ajak, amire most egy kis ajakápolót kenek, egy kis pirosítót is megengedek magamnak, és ránézek a faliórára, ami 6.34-et mutat. Eltépem magam a tükörtől, amire nyelvet nyújtok, aztán magamra szórok egy kis parfümöt, és a parfümfelhő társaságában robogok le, hogy puszival köszöntsem anyumat, majd elcsenjek egy palacsintát.
- Köszi - mosolygok. - Mikor keltél?
- Nem rég - mondja álmosan. - De már kész is van. Ezt becsomagolom neked jó? - néz rám aggodalmasan.
- Köszönöm - mondom két falat közt. - Adsz még egyet? - kérdem, mielőtt elrakná.
- Persze - mondja, és odacsúsztatja elém a tányéron. - Mindent elraktál?
- Igen, ne aggódj. Köszönöm - mondom, amikor a mosogatóhoz viszem a tányért, de kiveszi a kezemből.
- Ezt én elmosom, te menj - mosolyog.
- Köszönöm.
És már robogok is fel, hogy a laptopomat elrakjam.
Szemlét tartok, mit fogok itthon hagyni, de aztán lassan megnyugszom, hogy indulásra készen állok. 6.45, én pedig nem várok tovább. Ismét lerobogok, de most már a bőröndömmel, és a telefonommal, aztán megpuszilom anyut, és megígértetem vele, hogy vigyáz magára, és átadja a többieknek, hogy puszilom őket.
Ébredezik kis városunk, ezzel találom magamat szemben, amikor kilépek az ajtón magam után húzva a bőröndömet. Kellemes az idő, lágy szellő simogatja bőrömet a lenge öltözék alatt, én pedig most kezdek csak igazán élni. Félek az ismeretlentől, a vonatúttól. Olyan érzésem van, hogy történni fog valami. Bár, ha bele gondolok, valami mindig történik velem, nincs olyan, hogy egy napom is csak úgy átlagos lenne.
Felszállok a buszra, most nem bliccelem el, nagy a tét, megveszem a jegyet. Köszönök a sofőrnek egy reggelt, majd tovább állok, helyet keresve. Egy srác kikászálódik az előmelegített helyről, majd átadja. Úgy tűnik, mintha kialudta volna magát ott, ahova most én készülök leülni.
- Köszönöm - mondom, aztán a bőröndömet próbálom minél közelebb húzni magamhoz, hogy ne foglaljon a szükségesnél több helyet.
- Nincs mit - biccent, aztán nézi az utat tovább.
Egy óra hossza áll rendelkezésemre, hogy átszálljak a vonatra, addig ezen a buszon kell zötykölődjek, ami tele van álmos, mogorva, életunt utasokkal. Előveszem a Táblagépet, és megnézem a Mailemet, hogy kaptam-e valakitől valamit, de semmi. Megnézem a közösségit, ott sem. Rezeg a telefonom mellettem, Lillát mutatja.
"Igen?" - veszem fel.
"Szét szakad a fejem" - köszönt.
"Nem kellett volna..." - kezdtem.
"Tudom" - vágott a szavamba.
"Már te is készülsz?" -mosolyogtam.
"Igen. De nem ezért hívtalak" - sóhajtott.
"Hanem?" - kérdeztem a táskámat nézve,, valami nagyon rosszra számítva.
"Hallottam Bettiről."
"És?" - kérdeztem idegesen.
"Lehet vele fogsz utazni" - mondta ki, nekem meg bent rekedt a levegőm.
"Istenem hány éve már" - mondtam ki hangosan, mégis magamnak.
"Ne most omolj össze" - hallom Lilla hangját, aki egyre távolabb van, a lányét, aki segített átvészelni azokat a csúnya éveket.
"Nem fogok" - mondtam, de nem vagyok biztos benne, hogy hihetek ennek. Ami azt illeti, abban sem vagyok biztos, hogy együtt utazunk. És abban sem, hogy tudok-e vele beszélni. Vagy, hogy tudok-e mondani neki bármit is.
Másrészről meg annyira szeretnék tudni róla. Az életéről. Hogy mi történt vele. Hogy lettek-e barátai. Hogy ő is egyedül érezte-e magát, amikor elszakított minket a sors. Vagy csak én? Szegény lány.
"Én veled vagyok" - hallom Lilla hangját, ami kiszakít a merengésből. Jobb is így most, azt hiszem.
"Tudom, és köszönöm" - suttogtam.
"Ezért vagyunk barátok" - mondta, és hallottam, hogy mosolyog.
Körbe nézek, és látom a srácot, aki átadta a helyét, hogy néz. Összenéztünk.
- Jól vagy? - Szólított meg.
- Igen köszi - mutattam a telefonomat neki.
- Ó, bocsi - mosolygott.
"Helyes?" - hallom barátnőm hangját a telefonból.
"Most nem tudok térképet leadni róla" - feleltem huncut mosollyal.
"Mond máár" - gőzölt be.
"Igen"
"Kéépet!"
"Majd a hátsójáról "- súgtam a mikrofonba.
"Jó?" - kérdezi izgatottan.
"Kinek mi. Te biztos eldobod majd az agyad" - mondtam, és ellövök egy képet, amikor a srác száll le.
"Na meg is van." - és már küldöm át Lillának.
"Úúú, hozzá akarok menni" - mondta álmodozva.
"A fenekéhez?" - tört ki belőlem a nevetés.
"Nem. A francba, hogy nem fotóztad le nekem egészben a nagy Ő-t" - mondta picit alábbhagyó lelkesedéssel.
"Bocsi" - mondtam komolyan.Vagyis, csak próbálkozom komolyan mondani, mert a nevetés megint csiklandozza a bensőmet.
"Tudom, hogy nevetni fogsz" -
"Nem"
"Na mi van Ricsivel?" - kérdezte, és ő az, akiről pont nem szeretnék beszélgetni. Basszus.
"Semmi" - feleltem őszintén.
"A semminél több van, ezt te is tudod"
"Eljöttem. Most nem tudok ezzel foglalkozni" - mondtam szomorúan.
"Kéri a számod. Viberen akar veled értekezni. Megadhatom?"
Hol írtok?" - kérdeztem meglepetten.
"Face"
"Jó, add"
"Leraklak akkor jó? Később még beszélünk. És mindenképp írd meg ha találkozol vele jó?"
"Mindenképp megírom. Szia"
"Szia" - köszönt el.
Körülnéztem milyen arcok vannak körülöttem, és aki egyedül volt, mindenkinél a telefont láttam. A látvány egyáltalán nem döbbentett meg. Ahelyett, hogy a tájat kezdtem volna el bámulni, azon gondolkodtam, hogy Az a szőke hajú hölgy, aki előttem ül, és nyomja a telefonját, boldog? Vagy az a srác, aki a legnagyobb titokban nézi a bicepszét, remélve, hogy senki nem látja, vajon lesz majd, hogy elégedett lesz? Vagy aki a szomszédos ülésen ül pár, együtt marad, és boldogok lesznek?
Van, hogy egy időre le kell lassítanunk, és figyelni a körülöttünk lévőkre. A szívünkre, arra, hogy mit súg. Ha örökké mások életéhez hasonlítjuk a sajátunkat, soha sem leszünk megelégedve azzal, amit mi kapunk. Pedig semmi nem történik ok nélkül. Mindennek oka van, és csak annyit kapunk, amennyit elbírunk. Amennyire nekünk szükségünk van. Onnantól pedig nekünk kell gondoskodni mindenről. Megkapjuk életünk magvait, egy alapot. Már eleve alapot kaptunk azzal, hogy megszülethettünk. A magvakat gondozzák. Úgy, ahogy minket is nevelnek addig, amíg mi saját lábra nem tudunk állni. A magvak is termést hoznak a gondozás árán. Rajtunk múlik, hogy vágyunk is a másik életére, vagy megpróbálunk valami hasonlóra törekedni. Mert nem mindegy, hogy teszel a dolgokért, vagy csak várod, hogy az öledbe hulljanak. Ami könnyen jön, és nem tettél érte, könnyen is fog menni. Mert azt nem érdemled meg. Amiért teszel, azt már csak nem engeded, hogy simán kicsússzon a kezeid közül. Mert megdolgoztál érte. Az a tiéd. Azt te magadénak érzed. Amit csak úgy kapsz, azt soha nem fogod a magadénak érezni. Max ajándéknak. De meddig?
Amíg ezen gondolatokat végig futtattam, egyenlőre arra jók voltak, hogy elmenjen az idő, és végre kikászálódhattam a buszból.
A bőröndömet magam után húzva rájöttem, hogy ma is rekkenő hőségnek nézünk elébe.
A légkondicionált buszból kiszállni a fülledt levegőre, egyszerűen csodálatos volt. Olyan szinten csodálatos, hogy legszívesebben visszaszálltam volna, de a busz tovább ment. És a jegyem sem szólt tovább, így elindultam a vonatállomás felé, szinte már-már görcsbe rándult gyomorral.