Most már értem, hogy miért viselkedett úgy, mint egy interjún! Valószínűleg már megszokta, és unhatta is a kérdéseimet! Ó, istenem! Hogy én milyen marha vagyok!
Elkezdtem lapozni a könyvet, és majdnem átlapoztam a megismerkedésünket, amikor megakadt a szemem valamin.
***
A lány úgy érezte, hogy nem akar terhére lenni a barátnőjének, szinte ő volt a szeme. Hálás volt, ugyanakkor aggódott, hogy a barátnője megunja...
-***
Hogy én megunni? Hogy képzelhette ezt? Miért nem beszélt nekem a félelmeiről?És egyébként? Lefagyva olvasom tovább, és érzem, hogy mire én az utam, és a könyv végére érek, valami nagyon megfog változni.

Betti

Nem tudta, hogy író vagyok. És azt sem, hogy mit írtam. Pedig még a lapok is firkálnak erről. Úgy döntöttem, ennek örülök. Szinte éreztem a vizslató tekinteteket, ami jobban idegesít, mintha odajönnének egy rossz nap után.
Annyira fura volt mellette ülni annyi idő után. És az, ahogy kérdezett. Én is kérdeztem volna. A semmit, és mindent egyszerre. De nem szeretem, mikor időhöz vagyok kötve. Mellesleg én már megtanultam, hogy nehezen lesz összeegyeztethető a találkozás, a kapcsolattartás, de nem lesz lehetetlen. Ha ő is szeretné, megfogjuk oldani. Csak akarni kell.
Jézusom, mit képzeltem, mikor odaadtam neki a könyvet? Vajon mit fog reagálni? Kiadni sem volt könnyű, vigyáznom kellett, hogy senki érzelmi világába ne másszak bele, hogy ne bántsam meg, mert tudom, hogy magukra fognak ismerni az emberek, ez nem kétség.
Amikor a Barátnőről kérdezett, nem volt könnyű. Az utána nekem olyan pont volt, amiről nem szívesen beszéltem.

8 évvel korábban

- Betti! - hallom a lány hangját, akivel ma már nem szerettem volna beszélni. Túlzottan lefárasztott.
- Tessék? - kérdezem, és jövök ki még vizes hajjal a fürdőszobából.
- Beszeretnék neked mutatni valakit.
- Aha - motyogom. - Mindjárt jövök, és akkor bemutathatod.
- Oké - mondja, én pedig bemegyek a szobába, és gyors hajszárítás, fésülködés, és kész is vagyok. Bevallom, kíváncsi vagyok, kit szeretne bemutatni, de ugyanakkor húzódom, nem szeretnék még egy olyan lánnyal megismerkedni, amilyen ő.
- Itt vagyok - húzom ki magam a szobából. Legszívesebben inkább most kikapcsolnék, főként az agyamat, ágyba vetném magam, és csak aludnék.
Megfogja a kezem, és elkezd húzni az ismeretlenbe. Ma kerültünk az iskolába, de ő máris tudja mi merre van. Csodálatos. Én meg jó, ha tudom, hogy az én az az több lánnyal közös szobánk merre van, na meg a fürdő. Örülök, hogy nem tévedek el. Benyit egy szobába, és köszön. Visszaköszön egy hangjából ítélve 20 éves lány, én pedig csak csodálkozom, hogy miért hozott ide. Elengedi a kezem, odamegy a lányhoz, és mondja: - Hoztam neked valakit.
- Nekem? Kit? - hallottam a lány hangját, akinek valószínűleg szintén semmi kedve nem lehetett az egészhez, amikor odahúzott Nelli, hogy mutatkozzunk be egymásnak. Megfogtam a lány kezét, és elhadartam.
- Szia, én Tóth Bettina vagyok.
- Szia, én Madarász Panka.
- Szép neved van - motyogom.
Mondja, hogy üljek le mellé. Éreztem, hogy ő is olyan nyomorultul érzi magát, ahogyan én, így hát leültem.
Nelli kérdés nélkül elkezdett szórakozni a lány hajával, a lány pedig rászólt, hogy húzza. Egy idő után már ideges lett, beszélgettek, és velem is próbálkozott beszélgetni. Én csak ámultam, abban a hitben, hogy húsz éves, meg is maradtam egy pár percig. Megkérdeztem, hogy hány éves, és amikor megmondta, én durván meglepődtem. Ha látott volna, biztos nevetett volna azon hogy koppant az állam a padlón.
- Én húsznak gondoltalak - mondom nevetve.
Az ő tizenegy évéhez képest, durván érettnek tűnt, és nem csak a hangja alapján.
Mondhatnám, hogy többre emlékszem ezekből a percekből, de akkor hazudnék. Fáradt voltam, és megviselt. Sok embert ismertem ma meg, és mégis, vele maradt meg emlékezetesen a megismerkedésünk pillanata.Ha valaki megkérdezi, hogy és akkor hogy is volt? Akkor ezt eltudom mesélni. Én abban a pillanatban tudtam, hogy sok közös lesz bennünk, hogy jól kifogunk jönni. S ez így is volt, egészen sokáig.
Azon estén olyan gondolatokkal aludtam el, hogy végre nem vagyok egyedül. Hogy valaki ugyanolyan szarul van mint én, és akkor miért ne lehetnénk együtt szarul? Majd segítünk egymásnak. Ezen csodás gondolatokkal aludtam el, és akkor még nem tudtam, hogy a kérdésemre évek múltán meglesz a válasz.
Amíg én lassan kiszakadtam a depresszív állapotomból, mi csak cseperedtünk, változtunk. Egyre több minden zavart minket egymásban, engem a még megmaradt depresszív állapot, őt meg, hogy hirtelen változtam. Aztán a zene sem volt mindegy, a közös dalok, nekem folyamatosan változott a zenei ízlésem, amíg ő megmaradt egy előadónál. Az apró vitákból, tudjátok hogy van ez. Egyre nagyobb, és nagyobb lett, míg végül végzetes döntésünk született. Nyolc évnyi barátsággal a hátunk mögött, elköszöntünk egymástól. Ha valamit megbántam az az, hogy az apró vitákat nem tudtuk normálisan megbeszélni. Ó, de hogyan is tettük volna? Hiszen még gyerekek voltunk. A gyerekek olyanokon is össze tudnak veszni, ami egyáltalán nem fontos. És oltári hülyeség. De most, nyolc év távlatából tudom, hogy ennek így kellett történnie. Mindketten hibáztunk, és ezt mindketten tudjuk, még ha ezt nem is valljuk be egymásnak, se magunknak.
Két kamasz, akik dobálóztak súlyos szavakkal, amik végül lesújtottak. Mert sokkal jobban megmarad egy bántó szó, mint egy kiadós pofon. Mindketten megszegtünk egy amolyan barátnő szabályt. Én azt, hogy mindig mellette leszek, ő meg, hogy fiú miatt nem veszünk össze.
De aztán meg sok közös, és jó emlékek is voltak. Mindig számíthattunk egymásra, egészen addig a pillanatig, amíg ezt helyrehozhatatlanul elcsesztük. Együttes erővel.
***
Merengésemből a bőröndöm hangja szakított ki, ami most eldőlt, mert eléggé instabilan volt odaállítva a komódom mellé. Odamentem, és felállítottam, közben sorra véve a fejemben, mely történet az, ami megszólít, amit lassan elkezdhetek írni, és nyilvánosságra hozni.

Emma

Nem tudok szóhoz jutni, érzem, hogy van még valami, amit nem írt le. Valami végzetes, így hát ráírtam:
"Szia, volna pár kérdésem, ráérsz?
Emm" - küldöm el az SMS-t, és várom, hogy rezegjen a telefonom, addig nem lapozok tovább.
"Szia, persze, kérdezz csak" - érkezik a válasz egy perc késéssel.
"Úgy érzem, vannak dolgok, amiket nem írtál le a könyvben..."
"Vannak.." - Hagyja rám.
Várok, hogy hátha ír tovább, de nem teszi, így hát kérdezek:
"Mi volt az a végzetes momentum, ami után már nem működött a barátság?"
"A végzetes momentum az volt, amikor már annyiszor veszekedtünk, és békültünk ki, hogy megmérgezte a közöttünk lévő kapcsolatot, nem mintha már addig szépen-lassan meg nem mérgeződött volna. Apropó, van ilyen szó? Na mindegy, most már van. Szóval egyenlőre ennyit. Olvass tovább, amint mondtam, ebből mindent megtudsz! Örülök, hogy írtál. Puszillak!
Betty"
Mióta szereti ipszilonnal leírni a nevét? Megnézem a könyvet, és ott is ipszilonnal van. Felnevettem.
"Köszi a sok információt! Puszi!
Emm" - küldöm vissza, még mindig nevetve.
Megnézem az időt, és látom, hogy még három óra hossza van. A könyv egyre jobban érdekel. Annyira lefoglalt, hogy elfelejtettem hívni Lillát, így hát most megteszem.
"Halló!" - veszi fel.
"Na hahi" - nevettem. - "Találkoztam vele!"
"És?" - "Van harminc percem, dumálj!" - Kérte izgatottan. Vagy inkább utasított. Na mindegy.
"Hmm, író lett. Olyan érzés, mintha interjút csinálnék, ha vele beszélek."
"Aha, ezt tudtam."
"Honnan?"
_"Mármint azt tudtam, hogy író. Vagyis csak nem rég tudtam meg."
"Ó, és honnan?"
"Beszéltél már Ricsivel?"
"Még nem."
"Kellene. Ő mutatta a könyvet."
"Aha, mondjuk azt tudtam, hogy ő sokat olvas."
"Mennem kell, Emm! A szünetemnek vége. Meg kell ismerkednem a csoporttársaimmal."
"Egy kalappal!" - köszöntem el.