- Na gyere, hazakísérlek - szólt Raul kedvesen.

- Biztos? - kérdeztem  dobogó szívvel.

- Biztos - húzott magához. - Na pakolj.

- Akkkor mi rakjunk el neked pizzát? - Kérdezte Zsolti egy közös haver.

A válaszát már nem is hallottam, mert elmerengtem. Lecserélte a haverokkal való programot rám?

Akkor elkellett volna húzódnom, és pakolni. De annyira jó volt hozzásímulni, érezni a szíve dobbanásait, amik az én jelenlétemre gyorsultak.

- Bocsi, nem láttátok a táskám? - Jött vissza az egyik osztálytársam, amikor is mi szét rebbentünk.

- Nem, ne haragudj, közöltük zavartan.

Én lassan húzódtam vissza hozzá, aztán éreztem, hogy nem fogom bírni. Hogy megfogom csókolni, de nem szabad. Ő csak várt, én pedig elhúzódtam, és elkezdtem pakolni.

Mint két barát indultunk ki az osztályomból egymásba karolva, és beszélgettünk.

Beszélgettünk, mindenről. Nekem még akkor is fülig ért a szám, amikor már nem kellett volna. Akkkor is, amikor nem is mondott semmit, amin nevetnem kellet volna. Egyszer csak neki mentem egy oszlopnak, megállt, és aggodalmasan megkérdezte, jól vagyok-e..

Ha akkor tudom, hogy az az utolsó... Ha akkor tudom, hogy átkellett volna értékelnem, akkor mit tett meg értem...

De ha vissza megyünk az időben, és tudom, hogy elköszönhetek a szívemtől, vajon máshogy tettem volna? Vajon más lett volna minden?

Azt hiszem nem... Csodálatos időszak volt, és én elveszítettem.

Minden egyes pillanat vele tőrként fúródik a szívembe, és csak azt remélem, egyszer elfelejtem... Lassan öt éve már...

- Megcsókolhatlak? - Kérdezte Ő félszeg, kisfiús mosolyával.

Nekem pedig a szívem úgy gyorsult fel, mint aki most végzett maratonfutást.

- Igen - mondtam vékony, még számomra is ismeretlen hangon.

- Akkor ülj le - mmosolygott.

- Miért? - Kérdeztem én ártatlanul.

Nem kellett volna. Megcsókolt, és nekem pedig felborult a kis világom. Ha akkor villám csapott volna az épületbe, mi úgy hiszem, nem halunk meg. Ha földrengés van, én nem veszem észre. Vulkánként törtek ki addig még számomra is ismeretlen érzések, én pedig jól megfüröttem bennük.

Pedig rohanno kellett volna, amíg csak a lábam bírja... Én kis naiv...

Amikor kiléptek a billentyűk, és monitorok, egerek, na meg a virtuális térből,

Az átbeszélgetett éjszakákból, és nappalokból,

Amikor nincs billentyűzet, hanem az érintések, akkor  döbbensz rá, mennyire is kell félned.

- Szia - köszönt ő elsőként.

- Szia - köszöntem idétlenül.

És amikor a közösen eltöltött idő lejár, amikor mennie kell, és  úgy érzed, bár csak visszaforgathatnád, akkor kell igazán csak menekülnöd.

Amikor megérintett, mintha áram futott volna végig rajtam, el sem hittem, hogy ez velem történik meg. Még ahhoz fogható érzéseket sem éltem át, de én tudtam, hogy abban a pillanatban köszönhetek el a szívemtől. Egészen beleremegtem. Nem hittem el, hogy ez velem történik, és attól a pillanattól tudtam, lehet már soha nem érint meg senki így. Meg szerettem volna kérdezni, ezt hogy csinálta. Tudni akartam, hogy miért. És ezt így, egyetlen egy fiú.

Többféle érintés létezik:

Amelytől megnyugszol, melyet soha nem felejtesz el, mely megvigasztal, mely elhiteti veled, hogy minden rendben lesz, melytől cseppfolyóssá válsz, melytől biztonságban érzed magad, melyet soha, senkitől úgy hiszed, nem kaphatsz meg.

Ha mindezt egy érintésben kapod, neked véged van.

Emm szeretlek - mondta, én pedig boldog voltam.

Sétáltunk kézenfogva, egyszer csak megkérdezte: - Min mosolyogsz?

Én csak annyit tudtam felelni: - Semmin. Jó veled.

Hogyan is mondhattam volna el, hogy akkor én voltam a legboldogabb? Hogy szerencsésnek érzem magam, hogy foghatom a kezét? Ó, hogyan is mondhattam volna el, hogy akkor mit éreztem? Még most sem találom erre a megfelelő szavakat.

De talán nem is kell.

Már nem.

Mert van, amikor a soha eljön, és az örökké végetér.