Sokat gondolkodtam. Hogy mint vak valaki szemszögéből írni lenne jobb, mert talán jobban beleélem magam, vagy látó szemszögéből, ami elvileg nehezebb kellene legyen.

De rájöttem, hogy vak valaki szemszögéből sokkal nehezebb írni, így hát az eleje meg is van... Eddig ez lesz az a történet, amit a legjobban magaménak érzek, csak még mindig azon gondolkozom, hogy honnan is folytathatnám. Mert emlékezetből teljesen más írni, mint kitalálni valamit....

Úgy gondoltam, ha már semmi nem segít, akkor valami máshoz kell folyamodnom. Elővettem a kis laptopom, és kizárva a világot, elkezdtem írni.
Sokszor elkezdtem már. Naplófélét. De sokszor elveszett, és nem is bántam. Rengetegszer éreztem, hogy tök unalmas az egész, hogy nem éri meg.
S most húsz év távlatából visszatekintve rájöttem, hogy írhatnék is.
Suhantak az ujjaim a billentyűzeten, szavakat mondatokká formálva, élvezve, hogy valahogy kifejezhetem magam. De féltem, hogy túl sokat árulok el. Féltem,
hogy a laptopom csendes magányában, valaki megláthat, s elolvashatja szívem titkait. De többé már nem félek. Sőt, azt akarom, hogy olvassa csak el mindenki.
Az egész világ.