Szia, kedves!

Nem tudom, miért írok, de úgy érzem, az utókornak ennyivel tartozom.
Köszönöm, hogy megtanítottál élni. Köszönöm, hogy boldog lehettem melletted. Köszönöm, hogy megtanítottál nevetni, noha nem volt rá garancia, hogy nem
tanítasz meg esetleg sírni is. Ez az élet rendje. Te voltál a második valaki, akit ilyen nehezen engedtem el. De. Igen, elengedtelek. Beletörődtem, hogy
neked még élned kell, s hogy nem szerettél annyira, amennyire én szerettelek téged. Már nem fáj. Nem sírok. Nincs harag. Köszönöm, hogy választ kaptam
mindenre, amire akartam. Így könnyebb volt elengednem téged. Idővel már csak akkor gondolok vissza, ha én is akarok az emlékekre, és jobb lesz ez így.
Majd kereslek idővel, ha arra is készen leszek, hogy elfogadjalak barátként. Ha egyáltalán szeretnéd még. Majd idővel elérjük azt is, hogy ha személyesen
találkozunk, úgy tudlak köszönteni, mint egy régi barátot.
Tavaly ilyenkor voltam a legboldogabb. De talán túl elhamarkodtuk, és ezt mindketten megszívtuk. Ne haragudj rám. Én is hibás voltam. Nagyon az voltam
és ezt már nem lehet visszafordítani.
Most már tényleg elengedlek. További minden jót. Gondolni fogok még rád. Sokat. De, ilyen az élet.

Az meg van, hogy visszagörgetsz éveket azért, hogy visszanézd akkor milyen voltál? Vagy ilyen hülye csak én vagyok? Akkor még koránt sem engedtem el az illetőt, hisz szerintem a levél is azt sugallja. Most már egészen más a helyzet, de ezt egy másik bejegyzésben