Egyre közelebb érek az új életemhez, a másik élethez. Ahhoz az élethez, amire most szükségem lesz ahhoz, hogy mindent magam mögött hagyhassak. Az a két hét tudom, hogy csak pár hónapig lesz. Tudom, ha megszokom az új életemet, akkor egyre gyakrabban maradoznak ki azok a két hetek, míg már csak hónapok múlva megyek haza. De így lesz helyes. Valahol el kell kezdeni az önállóságot, az egyedüllétet.
Most jegyet váltok, és megkeresem, honnan indul az én vonatom, amely elvisz egy új kezdethez. Szentimentális hangulatban voltam már egészen felkelésem idejében is, így hát megengedtem magamnak, hogy ezen hangulatomat fokozzam. Végig néztem a várótermen. Fapadok, szürke fal, és szintén fa de nem kis kuka a fal mellett. Csodálatos. Leültem a padok egyikére, és hallgattam a hangosbemondót, aminek némán könyörögtem, hogy mondja már a vonatomat. Ránéztem a telefonom kijelzőjére, ami 8.10-et mutatott, és nekem maradt még négy percem az indulásig. Viszonylag kevesen voltunk a váróban, valahogy nem is csodálom. Gondolataimból egy fehér bot látványa szakított ki, amit akkor pillantottam meg, mikor kereste vele a lány a lépcsőt, és az akadályokat. Akkor tudtam, hogy nem lehet más. Lassan vándorolt el a szemem a botról, és felnéztem a lányra. A lányra, aki olyan sokat változott gyerekkorunk óta, valami mégis megmaradt. A kitartása. Már messziről látom. Lassan összeszedem a még megmaradt erőmet, és lassan odasétálok, hogy segítsek neki.
- Szia - szólítom meg.
- Szia - köszön szégyenlősen.
- Segíthetek? - kérdezem őt fürkészve.
Nem ismer meg. Hogyan is ismerne? Kicsit megváltozott a hangom ezek szerint, noha a kinézetem nem. De ő ezt hogyan is láthatná?
- Igen, köszönöm.
Megfognám a kezét, ahogy gyerekkorunkban, hogy vezethessem, de aztán rájövök, hogy egy számára idegentől ez túl bizalmas mozdulat, így megfogom a karját, és elkezdem odavezetni, ahol én ültem, s a bőröndömet hagytam.
- Ide leülhetsz - mondom neki, és odarakom a kezét a padra.
- Köszi - mondja félénken, nekem pedig a szívem szakad meg.
- Nincs mit - mondom halkan, a bőröndöm most magam mellé húzom. - Leülhetek melléd?
- Persze - mondja, S megpróbálja most a legkisebbre húzni magát, hogy elférhessek.
- Van helyem, ülj nyugodtan - mondom mosolyogva.
- Jó - mondja és valamit keres a kis retiküljében.
A hangosbemondó most mondja a vonatunkat, és ő abbahagyja a keresgélést. Feláll, elkezdi húzni a bőröndjét, meg a bottal akadályt keresni. Én is megfogom a bőröndömet, és húzom utána.
- Segíthetek? Egy vonaton utazunk - mondom ki, és most tudatosodik csak igazán bennem. 4 óra hosszát eltölteni egy kabinban, egy lánnyal, aki egykoron a barátom volt, aki most meg sem ismer. Hát mindenre számítottam, csak erre nem.
- Persze, megköszönném - mosolyog. - Rendes vagy.
Megfogom ismét a karját, És szólok neki, hogy lépcső le. Aztán elmegyünk a vonatig, megmutatom neki hol találja a kapaszkodót, és ő felszáll. Keresek egy kabint, és amikor találok, behúzom oda, ő megtalállja a csomagtartót, fellendíti a bőröndjét, én pedig csak nézem. Én is megismétlem a mozdulatot, aztán tapogatózva megtalálja a helyet, és leülünk egymás mellé.
- Hú, ezzel is megvolnánk - mondja, és megint elkezd valamit keresni.
- Meg - felelem, amikor megtalálta, egy iPodot, és egy fülhallgatót húzott elő. Gondolom, hallgatni. Ezt meg kell előznöm.
- Te tényleg nem ismersz meg? - kérdezem csalódottan.
- Tessék? Te lehet összekeversz valakivel. Én általában megismerem az embereket - mosolyog.
- Csak általában - motyogom. - Harsányi Emma vagyok - mutatkozom be, amikor látom az arcán, hogy elindult valami.
- Emma - mondja ki, és könnyeket látok a szemében. - Ne haragudj! Annyira megváltozott a hangod! Még élénken él bennem az a kislány, aki voltál. Olyan ismerősnek tűntél! De most már tudom, miért. Te jó ég! Annyi éve már! Még mindig olyan anyáskodó vagy - tárja szét a kezét, én pedig megölelem. Magamhoz szorítom, és én is utat engedek a könnyeimnek.
- Annyira hiányoztál - engedem el. - Tudni akartam rólad, de azt sem tudtam, hogy kezdjek neki a keresésednek. Kerestelek a neveddel minden közösségin, de nem találtalak.
Elindult a vonat, és elkezdtem izgulni.
- A közösségiken kitalált névvel vagyok fent - törli meg a szemét. - Most biztosan sok kérdésed van, ugye?
- Ami azt illeti, van - fészkelődök, a szívem majd kidobog a helyéről, és el sem hiszem, hogy most itt ül mellettem. - Rutinos utazónak tűnsz.
- Az is vagyok. Néha itt, néha ott vagyok.
Erről láthatóan nem szeretne beszélni, így próbálok átmenni másik kérdésre.
- És mi történt azóta, hogy nem találkoztunk?
- Azóta - sóhajt, és elrakja az iPodot, mert tudja, hogy arra ezen az utazáson nem lesz szükség. - Elmentünk, hogy közelebb lehessünk az iskolához - kezd bele a mesélésbe.
Az iskola. Melyet láthatatlanban is utálok, mert szétválasztott minket.
Egészen gyerekek voltunk még, öt éves lehetett, én három vagy négy, amikor átmentem hozzá, hogy megnézzem, mi a baj a szemével. Akkor még szomszédok voltunk, ami később megváltozott. Néztem a szemét, ami újdonság volt, megfejthetetlen. Aggódtam, hogy megbántom vele, ha megkérdezem, így csak néztem őt, azzal a gyermeteg kíváncsisággal. aztán elmentem, hogy megkérdezzem anyukámat, aki azt felelte, hogy: - így született. Csak ennyi. Nem neveztük nevén, csak így született. Egyszer megkérdeztem az anyukáját is, aki annyit mondott: - így született. Nekem akkor ennyi elég is volt. Megértettem, és lassan elfogadtam. Nem tudtam kivel játszhatnék, mellesleg annyira megakartam ismerni a kislányt, hogy szépen lassan, de erőt vettem magamon, és megszólítottam.