- Szia - lépek oda mellé, a kis pólójába gyűjt valamit, amit most közelebbről megnézek.
- Szia - feleli mosolyogva.
- Játszhatok veled? - kérdezem, és én is elkezdem gyűjteni a pólóba az apró köveket.
- Persze
- Megkérdezhetem, mi történt a szemeddel? - nézek rá kíváncsian.
- Igen. Vak vagyok, így születtem - mondja, én pedig keresem a szomorúság legapróbb jeleit, de nem. Nem találom.
Azóta tudtam, hogy barátnők leszünk, amióta megpillantottam, hogy el van az ő kis világában. Azóta, amióta később már áttudtam értékelni a dolgokat, láttam, hogy milyen életvidám, milyen kitartó, és nem szomorú.
- Most nézem azt a lányt, aki itt ül mellettem, hogy van-e hasonlóság a kitartáson kívül. Azt a lányt, akit akkor megszerettem, amikor elkezdtünk játszani. És később még jobban, amikor már érettebben tudtam gondolkodni, szinte testvérként viselkedtünk egymással. Osztozkodtunk mindenen, jó barátnőhöz híven. Szerettem az őszinteségéért, mindig elmondta a gondolata legutolsó morzsáját is, semmi nem maradt titokban. Kegyetlenül őszinte volt, még ha tudta is, hogy azzal megbántja a másikat. Vajon ugyanolyan ártatlan maradt? Ugyanolyan segítőkész, és jó hallgatóság?
Ahogy elnézem, őt is megviselte az idő. Nem látszik amolyan szeretem-az-életem- boldognak. Inkább látszik a szar-az-élet-de-elviselem-és-kitartok-a-véksőkig minden mozdulatában.
Megnézem most magamnak, és próbálom megfejteni őt, ahogy régen. De már nem tudom, titokzatos lett. Nézem a gesztenye barna haját, a kék szemét, amely nem néz vissza rám. A pirospozsgás arcát, amely oly sok titkot rejt.
- És utána mi történt? - próbálom rábírni a folytatásra.
- Utána? Utáltam az iskola rengeteg pillanatát - feleli gyűlölettel telin.
-Mi történt ott? - kérdezem félve. Amikor én ismertem, azt se tudta, mi az a gyűlölet.
- Szerintem minden iskolában van egy lány, aki mindenbe beleüti az orrát, mindent jobban tud, és ha már szar az élete, akkor próbálja megkeseríteni a körülötte lévőkét is - mosolyog. - Ilyen osztálytársam volt. Ő is segített abban, hogy most ilyen emlékeim vannak. De közben meg sokszor éltem meg életem legboldogabb pillanatait ott.
- Hű, szinte kivirultál! - nézem őt csodálkozva.
- Kedves emlékek - feleli merengve.
- Mesélsz az első csókodról? - kérdezem hirtelen, megtörve a csöndet.
- Az első csókomról? - kérdez vissza, a retiküljét piszkálva.
- Ühüm - mondom. Vagy nem jó emlék?
- De - mosolyog. - Az első csók miatt nem volt idő izgulni, a srác nem finomkodott. Behúzott egy koli szobába, és megcsókolt. Három hónapig jártunk, aztán hirtelen már nem szeretett, én meg sírtam, hogy neki adtam ennyi időre az első csókom.
- Ezt most mérlegeltem, és szerintem nem a legjobb emlék.
- Van ennél rosszabb is - mondja szűkszavúan.
- Úgy érzem magam, mintha interjút készítenék - nevetek, amikor látom, hogy nem folytatja, csak várja a kérdést.
- Ne haragudj, azért nem mondom folyamatosan, mert annyi minden van. Jobb, ha kérdezel, és én pedig mesélek. Apropó, te hogyhogy erre utazol?
- Egyetem.
- Óóó! Sok sikert! - mondja megsimogatva.
- Köszönöm. Mesélsz nekem a tanulásról?
- Persze. Az úgy nézett ki, hogy Braille-ben olvastunk, és nyilván olvasunk. A magyart, az angolt, a történelmet, a matekot, a földrajzot, a kémiát, a fizikát, és mindent, ami elmélet. Ami nekünk nem volt, az a rajz. Helyette volt Technika, amit szerettem. Van pontírógépünk, amit mára már felváltott a számítógép, sokkal gyorsabban írunk, és az sem hátrány, hogy aki látó, és nem ismeri a Braille írást, eltudja olvasni amit mi írunk.
- Bejelölhetlek Facebookon?
- Persze, nyugodtan.
- Na és a barátnők? - kérdezem kíváncsian.
- Amikor elszakadtunk egymástól, eléggé pocsék volt. Nem találtam a helyem, utáltam az egészet, egy ideig csak lézengtem, aztán az általam nem kedvelt lány egyszer csak odajött, és mondta, hogy bemutat valakinek... - Hallgat el, és valami távoli emlék rabságába esve hallgatja a vonat zajait.
- Nem lehet jó emlék...
- De, az. Csak lehet, hogy ha visszamehetnék az időben, ez most kicsit máshogy alakulna.
- Nekem is vannak dolgok, amiket másképp csinálnék - mondom merengve.
- Nekem ilyen kevés van. Hiszen az van bennem, hogy minden, ami velünk történik, formál minket. Nem véletlenül vagy az aki, ahogyan én sem. És az a lány sem azért volt gonosz, mert neki jó volt.
- Hm -reagálok elgondolkodva.
- Kapsz tőlem egy kis útravalót - mondja, és elővesz egy könyvet. - Ez a tiéd. Ebben minden benne van, amit tudni szeretnél. Az én utam lassan véget ér. Ne haragudj rám nagyon. Most már elérsz. Én is hívni foglak téged. Remélem, szerencsésen megérkezel, és azt is, hogy összetudunk valahol ülni egy kávéra.
Miért is hittem én azt, hogy végig utazik? A francba.
- Én is remélem - veszem el tőle a könyvet.
Köszönöm. Olvasni fogom.
- Rendben - áll fel, leveszi a csomagot, és elkezd botozni maga előtt. Én is felállok, odalépek hozzá, és megöleljük egymást.
- Jó volt találkozni veled - mondom vegyes érzésekkel.
- Veled is. Szia - köszön el, és látom az arcán, hogy neki sem könnyű ez most.
Elhagyta a kabint, és amit akkor megértettem, az fájt. Érthető, mégis fájdalmas üzenet volt. Mindkettőnknek van egy másik élete, amit élnünk kell, amit nem minden nap, de megpróbálhatunk összeegyeztetni, mindketten tudjuk, hogy már nem lesz olyan, mint rég volt.
Most körül néztem, és láttam, hogy nem vagyok egyedül. Már régóta nem lehettünk egyedül, de annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre se vettük.
Rajtam kívül ülnek itt ketten, és a szemük sarkából figyelnek, nem tudom mit remélve. Most nézem a könyvet, amit ideadott, elég vaskos kötet. Ő írta volna? Belelapozok, és hamar rájövök, hogy igen. Ezt ő írta, és kinyomtatta. De Ki csinálta a borítót? Lapozom tovább, és csak most lett világos, aminek már akkor tudatosodnia kellett volna, mikor átnyújtotta a könyvet. Ő író lett.