Emma

Kikészít ez a rekkenő hőség, már három perce fogom a kezemben a könyvet, és azon merengek, hogy vagy olvasok tovább, vagy megfogalmazok valami üzenetet Ricsinek. Már biztos várja az üzenetem, de sok kérdésem lenne hozzá, és telefonon egy igazi kis regény kerekedne belőle. Azt hiszem, ezt most hagyom. Mondjuk, holnapra. A vonat megáll, én pedig nézem, miként özönlenek fel az izzadt utasok, és csak azon imádkozom, hogy ne akarjanak még nyolcan ideülni, nézek közben egy nyolc fős társaságra. Leül valaki mellém, rá nézek, ő pedig a könyvet nézi. Műköröm, egy kiló smink, kihívó aligha takaró kis ruci, festett haj, szelíd szempár.
- Úúúr isten, ez. Ez egy dedikált példány? - visítja, én pedig kényszeredetten elmosolyodva megnézem, ahova ő mutat.
- Azt hiszem igen - döbbenek le. Kicsik voltunk még, és nem láttam írni. Nem a legszebb írás, de jól kiolvasható, és nem nyomtatott betűk. Vajon mást is letud írni, vagy csak a nevét?
- Mázlista vagy! - mondja még mindig visítva. Ő már ilyen visítós marad? De nem lehet buta liba, ha olvas nem?
- Te még nem találkoztál vele? - kérdezem tőle udvariasan.
- Ó, nem - mondja lebiggyesztett ajakkal. Tudtad, hogy Ő a legjobb író?
- Én még csak ma olvasok tőle először - mondom lesütött szemmel.
- Nem te vagy az egyik szereplő? - néz végig rajtam. - Mintha téged írt volna le! De tudjuk, hogy egy könyvbeli karakter bárkire hasonlíthat - fejezi be, és elveszti az érdeklődést. Ha tudná!
Magamban mosolyogva elkezdem olvasni a második fejezetet, kizárva ezzel mindent, ami körülöttem él, és mozog. Vagy hullámzik, és zajong.

Betti

Sebesen repülnek a billentyűzeten az ujjaim, készen arra, hogy kiadassam a második könyvem, amit lassan útjára engedek, hogy a szereplőim belophassák magukat az olvasóim szívébe. Amikor írok, mindig tapasztalat alapján teszem, jól megcsűrve-csavarva, vagy saját, vagy a körülöttem lévők tapasztalatain alapuló történetek kerülnek ki a tollaimból, mesésen átszőtt, szinte már-már igaz és élethű. Közben ha már meg van, az ujjaim sebes, heves tánccal adják tudtomra, hogy merenghetek máson, ők már tudják, amit írniuk kell.
***
7 évvel korábban

Már lassan egy hónapja, hogy együtt járok vele. Az Ő-vel. Most itt ülünk a lépcsőházban, a harmadik emeleten, a fiú, és a lány részleget elválasztó két üvegajtó között. Noémi mellettem ül, a barátom Peti átölel, akit most a barátja Zoli félrehív. Nem örülök neki őszintén szólva, így is kevés időt töltünk együtt.
- Mindjárt jövök - csókol meg.
- Rendben - viszonoztam a csókját.
Amíg ő oda van, nem kezdeményezek beszélgetést a mellettem ülő lánnyal, hanem inkább felidézem az első csókunkat.
- Nem mered, hallottam Zolit, amint valamire biztat valakit, amikor kimentem a szobából, hogy ne punnyadjak bent. .
- Dehogy nem - mondja Peti nevetve.
- Nem vagy te olyan tökös - nevet Zoli, aztán odahív magukhoz.
- Jössz velem? - kérdezi Peti, én pedig már attól elolvadtam, hogy hozzám szólt. Már hónapok óta tetszik nekem.
- Hova? - hallom a hangom, ami még nekem is ismeretlen, és merész.
- Gyere - mondja, és már húz is magával. Ami azt illeti, nem is kérettem magam...
Vitt magával a fiú részlegre, s akkor megdobbant a szívem. Behúzott egy szobába, és megcsókolt. Semmi sürgetés nem volt a csókjában, pedig simán lebukhattunk volna. Pont jó volt. Nyelve határozottan kutakodott a szánban, felfedezve a nyelvemet, bekapva a fölső ajkamat, gyengéden megszívva azt. Én megszívtam az alsó ajkát, még bátortalanul, hiszen mégis csak első csók. Nekem úgy tűnt, ő már tudja hogyan kell ezt, mert kiengedte az ajkamat a fogai közül, és most az alsót vette kényeztetésbe. Én pedig magamon kívül voltam. Egészen duzzadt ajakkal vettem tudomásul, hogy ilyen egy első csók, és már vége is volt. Nekem csak egy pillanatnak tűnt, kihúzott a szobából, és visszamentünk a többiekhez.
- Na? - kérdezte Zoli.
Mi nem válaszoltunk, csak leültünk egymás mellé. Ugyan ott voltunk, ahol most, és Peti visszarántva a valóságba, visszajött, így leült mellém.
Noémi elment, ketten maradtunk, és Peti már oly jól ismerten, újra, és újra megcsókolt.
Én pedig újra, és újra beleremegtem a csókjába, amikor is megjegyezte:
- Olyan jó érzés, ahogy a karjaimban vagy, és érzem, ahogyan beleremegsz a csókomba - mosolyog. - Tudtad, hogy ha egy lány beleremeg a csókba, akkor megérdemli? Mármint a csókot.
Honnan tudtam volna? ÉN ilyesmit akkor még nem olvastam. Csak mosolyogtam, nem szóltam semmit.
Aztán a nagy Ő-m szakított velem. Mint mindennek, így ennek is eljött a vége, és igen, akkor még haragudtam érte.
Az a tipikus nem mondja el miért van vége, csak vége van és kész, engem is elért. De én tudni akartam. Minden áron tudni akartam, hogy miért.
***
Egy pillanatra elfelejtettem írni, amint felidéztem Petit, a macis ölelésével, a tüsis hajával, a jóképű kerek arcával. A kis kamasz srácot.
Ha a mostani Bettit szeretné így megcsókolni, kinevetném. De akkor ott, tökéletesnek éreztem. És már szerintem ő sem olyan, mint akkor.

Emma

Mosolyogva olvastam végig, és újra csak közelebb érzem magamhoz őt.
Elővéve a telefonom megkérdeztem: "A dedikálás hogyan ment?" - küldtem el az SMS-t, és vártam, hogy visszaírjon.
Már jött is a válasz: "Megengedtem, hogy zavarj írás közben?"
"Elnézést hölgyem" - küldtem el nevetve. Már rezgett is a telefonom.
"A suliban megtanítottak. Gyurmából rakták ki a nevem betűit, és nekem tapogatnom kellett, aztán pedig kaptam ilyen műanyag kocka keretet, aminek az alja egy kartonpapírból hozzávágott kis kocka lett, és celluxszal ragasztották össze. A lapot a műanyag, és a karton közé kell rakni, az segít, hogy ne firkáld szét/össze a papírt. Van egy kisebb kocka, és fölötte egy nagyobb, ha a kicsiben írás gondot okozna.
Amint láthatod, nekem határozottan gondot okoz a kicsiben írás."
"De más betűket nem tanítottak meg?"
"Nem, csak a nevem betűit, noha mást is szívesen megtanulnék, de minek? Én úgy sem tudok síkban olvasni."
"Jó írást!" - nyomtam a küldésre.
"Jó olvasást!" - kaptam meg.
Elrakva a telefonom, a mellettem ülő műkörmösre pillantottam, de ő elaludt, így pár percet engedélyeztem magamnak, és nézelődéssel töltöttem, mielőtt tovább olvasok.