Zsófi a testvérem azt kérte tőlem, hogy menjünk el úszni egyet, én pedig a melegre való tekintettel elvittem őt.
Mindig azt csináljuk, hogy én úszok elől, ő pedig jön utánam, mert elszeretne engem kapni, ami nem mindig sikerül neki, mert büntetésemül a víz alá nyomhat, amit én nem engedhetek, ugye?
Így volt ez azon a napon is.
Mi úsztunk, és élveztük a forróságot, ami melegítette a vizet.
Próbált elkapni, én pedig jó messze voltam tőle, amikor is ott maradt egy ponton, a Balatonban...
Néztem, hogy mennyire van már tőlem, és nem láttam, elkezdtem pánikolni.
Istenem, de hülye vagyok! Elkezdtem vissza úszni, lemerültem a víz alá, és úgy úsztam tovább, amikor nehezen megtaláltam.
Hogy lehetek ilyen hülye! - ostoroztam magam, miközben kihúztam, és elkezdtem élesztgetni.
Minden pillanattal egy picit meghaltam, amikor végre elkezdte felköhögni a vizet, én pedig elkezdtem sírni.
- Végre! - mondtam sírva, és remegő ujjakkal tárcsáztam a mentőket, akik hamar ki is érkeztek...

Gyakran megyek vissza a múltba, amikor lányokat látok a Balatonban. Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne menjek oda, és ne segítsek. Mert nekik nincs rá szükségük.
- Mit nézel? - kérdezte Az egyik kosaras lány, Amanda.
- Semmit - sóhajtottam.
- Áá, már el is felejtettem - Attila a hős - mosolygott.
- Nem vagyok hős - dünnyögtem, majd otthagytam őket.
Visszamentem oda, ahol a barátnőm napozott, majd adtam neki egy puszit.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Jól vagyok, Lill - sóhajtottam.
- Valami mégis bánt - mondta a szemembe nézve.
- Zsófi, Balaton, lányok - mondtam motyogva, ő pedig eleget hallott, mert magához húzott.
- Nem Te voltál a hibás, mikor érted már meg? Ő kicsi volt, te pedig éretlen, és egyébként is megmentetted, egy hő... - kezdte volna, de leintettem.
- Nem akarom hallani.
- Jó, de akkor is. Zsófi is fel néz rád, nem haragszik. Ne aggódj!
- Soha nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha... -most ő tette fel a kezét.
- Ezt meg én nem szeretném hallani. Nem történt meg, nem történt semmi baj, Zsófi jól van, és mindjárt itt az esküvője - mondta sóhajtva.
- Igazad van - sóhajtottam.
- Te mikor veszel el? - kérdezte vékony hangon.
- Ha itt lesz az ideje - mondtam mosolyogva.

Már négy éve vagyunk együtt, holnap fogom megkérni a kezét. Most nézem őt, életem nőjét, aki mindig velem van, felvidít, és kiegészítjük egymást. Az első perctől tudtam, hogy rá van szükségem, és ezt ő is tudja.
Mosolyogva húzott magára, és elkezdtem puszilgatni az arcát, a száját, ő pedig most már vigyorgott.
- Hamarosan kérj meg, mert úton van a... - kezdte, és hirtelen csöndbe maradt.
- Tessék? - kérdeztem boldogan.
- Apa leszel, te hős! - mondta boldog könnyek között, felkaptam őt, és boldogan rohantam vele hazáig, innentől képzeletetekre bízom..., aztán azon nevettünk, hogy pár dolog ott maradt, de minket az pont nem érdekelt.
Nem vagyok hős, de apa leszek!
Letérdepeltem elé, és megkérdeztem tőle:-Leszel a feleségem?
-Igen!-mondta boldogan.
-Nagynéni leszek?-rontott be Zsófi.