Emma

Valószínűleg elszenderedhettem a nagy nézelődés közepette, mert arra ébredtem, hogy berobogtunk Mezőkövesdre. Kerestem a műkörmös lányt, de nem találtam sehol, gondolom, már leszállt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy még csak Kövesden járunk, Messze van még kicsit a cél. Megéheztem, így gondoltam, bele nézek a kajás csomagomba, mit csomagolt nekem anyu, a palacsintán kívül. De akkor jött egy üzenetem. Nevetve vettem elő a telefonom, és nyitottam meg, s az arcomra fagyott a mosoly. Összeráncolt szemöldökkel olvastam, gondolkodás nélkül írtam vissza.
A bejövő ennyi volt: "A suli már nagyon vár" - ismeretlen feladó.
"Biztosan, én is várom" - küldtem el, és mosolyogtam újra.
Nem szeretek titokzatos leveleket kapni. Az mindig óvatosságra int. Azon gondolkodtam, hogy hova írhattam ki a telefonszámomat, ahonnan bárki megtudhatja. Mondjuk az, aki ezt írta, és nem jutottam semmire. Mert nem írtam ki sehova. Ez kicsit nyugtalanít. De eredeti tervemtől ez sem tántorított el, miszerint én most eszek valamit. Mivel a palacsintát találtam meg leghamarabb, mert az volt kéznél, így azt vettem elő, és azon dilemmáztam, hogy csokis, vagy lekváros? A csokis mellett döntöttem. Több szempontból is.
1. nem egészséges. Ja, ha már jól belegondolunk, semmi nem egészséges. Itt ülök a vonaton, összezárva négy fiatallal, akik pöfékelnek velem szemben, jó, hogy megtudom őrizni a hideg vérem, és nem üvölteni, hogy szegény tüdőd, na meg az enyém is, dobd már el!
2. mert a csoki, az csoki. Pont.
3. boldogsághormon! Ki ne szeretné, és kinek ne lenne rá szüksége?
Miután megettem az utolsó falatot is, visszacsomagoltam a még megmaradt csokisat, és lekvárosat, azon gondolkodtam, hogy lassan, de biztosan meg kell ennem az egészet, mert ebben a melegben nem sokáig bírja. Elővettem újra a könyvet, és mindent kizárva olvastam tovább.

Betti

A nyakam már egészen beállt az egy helyben üléstől, és sóhajtva vettem tudomásul, hogy egy írónak nincs egyszerű dolga. Felemelkedtem az egyébként nagyon kényelmes fotelemből, és kuncogva indultam el a konyha irányába, hogy töltsek magamnak egy kis kávét. Odamentem a páromhoz, hogy megpusziljam a friss kávéért. Na nem csak ezért szeretem. Aztán leültem a gép elé, és a kávémat szürcsölgetve indítottam el a folyamatos olvasást,hogy figyeljek, és javítsam, amit javítani kell.Miután az utolsó kortyot is elpusztítottam, leraktam a csészét, és elkezdtem javítani. Már nem sok van a végéig. Arra gondoltam, hogy hol tarthat már Emma a könyvben, de nem írtam neki. Kibírtam, hogy azért sem kérdezem meg.

5 évvel korábban

A másodikon, az automatával szemben ültünk le a barátnőmmel, és magyaráztam neki, hogy akkor most bemutatom a barátomnak. Meg, hogy ne aggódjon, jó lesz ez. Nagyon izgult, ahogyan én is. Pár napra rá, már azon vitáztunk az osztályfolyosón, hogy elhanyagolom, aztán meg mondtam neki, hogy majd ha szerelmes lesz, ő is megtudja milyen ez. Ha akkor tudtam volna! Egyre több vita, és két évnyi barátság után megfogadtuk egymásnak, hogy itt, és most vége, felejtsük el egymást, satöbbi. Pár hétre rá, újra elkezdtünk beszélni. Az, hogy nehezen tudtam megnevettetni, egyre csak arra sarkalt, hogy próbálkozzak még jobban. Én próbálkoztam, míg egy napon... Aztán a depresszív állapota, és az újra elő bukkanó probléma miatt, miszerint elhanyagolom, eljutottunk egy újabb végeérhetetlen vitához. Gondolom, nem ilyen barátnőre van szüksége. De milyen is egy jó barátnő? Aki mindig azt mondja, amit hallani akarsz, vagy aki megmondja azt is, amit gondol, vállalva azt, talán neked esetleg nem esik jól? Aztán kerültük egymást, hat teljes hónapig. Énekkaron találkoztunk újra, a feszültség, ami közöttünk volt, úgy éreztem, mindenkire ráragadt. És kitaláljátok? A végén már úgy fogtam a kezét, mint az első napon, amikor bemutatkoztunk egymásnak, s éreztem, hogy a barátnőm lesz. Újra egy olyan periódus volt az életünkben, amikor felültünk arra a körhintára, de én most már vártam, mikor dob le újra. Van az a pillanat, amikor már a rengeteg egyet nem értés közepette rájössz, hogy a szavak, amiket minden egyes heves vitánál a fejéhez vágsz, alakot öltenek, láthatatlan távolságot képezve közöttetek, kegyetlen. És amikor azt a távolságot már nem tudod semmivel kompenzálni, próbálva a lyukakat betömködni helyes tettekkel, és szavakkal hasztalan, akkor már csak egyetlen egy dolgot tehetsz. De azt minden erőddel. Ne cseszd el! Ugye milyen könnyű? Még kimondva is? És akkor bizonygatod, hogy nem fogod, de akkor tudatosul, ez nem is olyan egyszerű.
***
A gondolatmenetemnek a csésze vetett véget, amikor úgy döntött, hogy elindul a maga útján, és leszánkázik az asztalról a klaviatúra tartóra, egy autó mellettünk elhaladása közben. Szusszantam egy keveset, és újra elkezdtem írni, már a történetbe merülve hallottam, hogy a párom lerak mellém egy tálcán valamit. Biztosan valami rágcsálni való lehetett, most nem tapogatóztam odáig, hanem a billentyűzetemet boldogítottam tovább.